Oldal: 361 / 367

Re: Igaz Mese

Elküldve: 2014.06.04. 00:05
Szerző: ssuggame
Narancsik Ágota: Budapest peremén

Nagy Lajosra emlékezve


A közért


A városban dolgozó, naponta ingázó palotaiak öltözékének elmaradhatatlan kelléke a cekker. Reggel még laposan himbálódzik a gazda kezében, délután már dagadozva utazik vissza Palotára.

Rákospalotán ugyanis nem jó vásárolni, annak csak dühöngés a vége. Cipelheti az ember a már tömött szatyrait, és még jó, ha nem gyanúsítják meg azzal, hogy tartalmának felét itt lopkodta össze.

Szerencsére nincs messze a közért a buszmegállótól, csak átvág az ember a kis téren. Valaha nagyon kellemes parkocska volt ez; négy út találkozik itt, de nem teljesen szabályosan, egymást metszve, hanem csak úgy összevissza. Szabálytalan alakú grundot zárnak be, rajta még ma is hatalmas fák állnak. A fűnek azonban már nyoma sincs. Építkezni kezdtek errefelé, a kis kertvárost egyre falja a terjeszkedő lakótelep. Ennek esett áldozatul ez a háromszögletű parkocska is. Hajdan virág is volt itt, amolyan igénytelen évelő fajta, már ültetéskor tudták, hogy úgyse gondozza majd senki. Nagy, sárga, erős szárú növények voltak, nekem akkoriban vállig értek, s közepük furcsa módon egyre pirosabb lett. Már nincs virág sem. Mikor a közértet felépítették - lehet annak tíz éve is -, mindig ide álltak fel a nagy teherautók, aztán ide telepítették a munkások egyik barakkját. Nem olyan régen egy kis egyszemélyes fatákolmány is állt itt, takaros szív alakú kivágással az ajtaján. Itt, a keresztúton. Most a gazfoltok közt vastag por vagy sártenger áll - az időjárástól függően. Ha átgázolok rajta, már meg is érkeztem a szürkén terpeszkedő ABC elé. Mikor megépült, nagyon büszke volt rá a környék, addig csak egy kis vegyesbolt sötétlett a túlsó sarkon. Aztán a büszkeség egyre hervadt: mindenkinek rá kellett jönnie, rosszul jártunk a cserével.

Az ABC-nek kertje is van, pontosabban udvara. A zöld vaskerítés mögött embermagas, áthatolhatatlan gazerdő lep el mindent. Titokzatos dolgok emelkednek ki belőle itt-ott - valaha faládák lehettek -, papírcafrangokat cibál a szél a facsemetényi gazok közt, és csendesebb órákban két-három macskát is ki lehet riasztani a bozótból. Izgalmas - talán még laknak is benne.

A közért falának mindig biciklik támaszkodnak. Most, hogy gazdagszunk, már kocsik is felhajtanak elé, de a biciklik csak nem maradnak el. Gyerekkerékpárok, rozzant, évtizedes feketék és karcsú versenybringák. És persze reggel fél nyolc körül ott van Hajduska bácsi szigorú öreg járgánya is. Már huszonöt éve ezzel jár, innen háromszáz méternyiről. Hajduska bácsi félelmetesen ügyes kerékpáros. Egyenes, merev derékkal ül a nyeregben a kis ősz öregember, méltóságteljes tekinteteket vet jobbra-balra, és olyan lassan pedáloz, csoda, hogy el nem dől. Nem úgy, ahogy a gyerekek szoktak, megugratni egy kövön, kisiklani a kanyarban, hanem csak úgy, oldalra eldőlni. Gyerekkoromban, ha elkarikázott a ház előtt, addig néztem utána, amíg csak látni lehetett. Meg voltam győződve róla, hogy egyszer fel kell dőlnie. Persze legtöbben csak úgy gyalog járnak ide, átugranak a közelből pongyolában, papucsban, úgy, ahogy a főzést odahagyták. Anna néni is ide jár. Apáca volt, jóságos mosolyt hord az arcán, sosem szomorú, nem is haragos. Szigorú zártsággal öltözik, ahogy múltjához illik. Drapp kabát, barna kesztyű, nyakig gombolva minden. Most azonban már ő is hallgat az idők szavára: a múltkoriban piros cipő volt rajta. Mindenki észrevette, és jól megnézte. Nem értettük.

Márta néni egyedül él, ő reggel indul vásárolni, úgy tíz felé, mert nem kel korán; mindig is úrinő volt. Felteszi vajszínű áttört kalapját bebongyorított hajára; vajszínű kesztyű, kalap, táska, villogó új fogsor, és elindul. Körbejárja a szomszédokat: Jolikám, nem kell valami a közértből? Jucikám, mindened van? Ilonkám, ne hozzak egy kis kenyeret? Mire az utca végére ér, van már tán dél is, pedig a közért kétszer annyira van, mint a sarok. Három előtt nemigen jön meg, sürgőset senki sem kér tőle.

Ha betoppan az ember a közértbe, valakit mindig ott talál. Négyszer-ötször is köszönni kell, mert ha elmulasztja az ember, az errefelé nem bocsánatos bűn. Jó kislány az Évi, jó köszönő, mindig nagyokat köszön... - így minősül jónak vagy rossznak az ismerős. Tehát már a kapun kilépve figyelni kell.

Az ABC nem mutatós épület. A kirakat valamilyen öntapadós tapétával van leragasztva, rajta betűk hirdetik, hogy a tej élet, erő, egészség, és a mirelit a jó háziasszony titka. A kék tapéta átlátszatlan, fény nem nagyon jut be a hatalmas üvegtáblákon át, vagy legalábbis nem elegendő, bent többnyire égnek a neonok. A reklám pénzbe kerül... A be- és a kijárat két egymás melletti ajtó, de funkció szerinti használatuk kötelező. Ebből gyakran adódnak problémák, mert a bejáratnál soha sincs kosár. Részben, mert a fránya vevők a kijáraton mennek ki, hol máshol hagynák hát a kosarat. A másik ok pedig az, hogy mindig ellopják. Egyszer kitűztek egy papírt a falra a kijáratnál: "Kérjük, a kosarat ne vigyék el! Az elmúlt két hónapban 178-at loptak el." Azt hiszem, rossz helyre tették a figyelmeztetést: a kávédaráló és a növényvédelmi híradó mellé. Senki sem figyelt fel rá.

A növényvédelmi híradó egy hatalmas zöld kartonlap, piros betűkkel ráírva, hogy Növényvédelmi Híradó, és ragasztónyomok látszanak rajta. Más nem. Egyik sarkánál van felfüggesztve, a címe is csak úgy olvasható, ha az ember szelíden oldalra hajtja a fejét. Ilyen körülmények között felesleges is volna bármit ráírni. Itt volt a kiírás a kosármizériáról. Kosár azóta sincs, illetve csak a kijáratnál van. A vásárló tehát bejön a bejáraton, mert mindig reménykedik, körülnéz, aztán látva, hogy a helyzet tegnap óta sem változott, kimegy, és bemegy a kijáraton. Keres egy mérsékelten ragacsos kosarat, kimegy a kijáraton, bemegy a bejáraton, és kezdheti a vásárlást. Ha eszébe jutna, hogy a pénztárnál állók közt furakodjon be, vagyis a kijárat felől, abból feltétlenül botrány lenne. De ilyen szabálytalanság legfeljebb csak a frissen ideköltözötteknek jutna eszébe...

A bejárat melletti négyzetméter a zöldségeké. Zöldes nincs a környéken, rég borkiméréssé alakították, az ide járók tehát engedelmesen megveszik a mogyorónyi almát, hervadt salátát és szánalmasan ráncos paprikákat is. Illetve valamelyiket. Egyszerre nem tartanak mindent. Ha valaki húzná az orrát, hát megkapja: mért nem tetszik a Váci utcában vásárolni! De ne legyünk igazságtalanok, a múltkoriban kis zöldséges citromfélék is megjelentek, az volt föléjük írva: "greepfrujt". Nem vette senki, ugyanaz a láda hevert a sarokban két hétig. És mivel méltatlannak bizonyultunk az újra, a láda el is tűnt. Többet nem volt greepfrujt.

A szűk boltban nem sok áru van, de mégis rengeteg. Hatalmas mennyiségek keltik a végtelen bőség benyomását és akadályozzák a mozgást. A papírzacskók tengere rizst, lisztet, cukrot rejt, az üvegek bort, sört, pálinkát. Márkás ital nem nagyon van, kinek? Itt építkeznek, a munkások inkább sört és vegyeset keresnek. A konzervek sem nagyon fogynak, az erre lakók inkább főznek, nem olyan modern környék ez. Keksz, sütemény, kávé, tea - métereken át ugyanaz. A szavatossági idő nem fontos, ha dohos egy kicsit a sütemény, hát istenem...

A mélyhűtők többnyire üresek. Ha nem, szilvás gombócok és rózsaszín hamburgerek gurulnak az alján - valahogyan gyengék a zacskók és dobozok. Nagy, fehér műanyag teteje van a két ládának, az ember leteszi a kosarat, mert két kéz kell a felemeléséhez: az egész hatalmas tető kis peremmel támaszkodik a dobozhoz, meg csúszkál is egy kicsit a zsírtól. Ha nem jól fogja meg az ember, a műanyag kellemetlen zörgéssel lezúdul, és megint csak rosszalló tekintet a felelet.

A húsospultnál többnyire nincs senki. Bátortalanul ácsorgok, köhögcsélek, de a mester csak akkor jön elő, ha már tisztes tömeg várakozik. No, mit adjak ifiasszony? Ilyen szép kisasszonynak adok ebből a gyönyörű combból! A töpörödött néni mosolyogva rázza a fejét, csak egy kis oldalast kérne, de hát hogy kívánja drága, hogy én ezt most elvágjam, már csak ez a másfél kilós darab van, vagy elviszi, vagy nem, de aztán mit csináljak én ekkora ficnivel. Aranyoskám, nem tudok én ennyivel mit kezdeni egymagam. Hát akkor vegyen ebből, drága naccsága, nem mondok én rosszat... és már fordul is a következő vevőhöz, mert a néni zavart mosollyal eloldalog. A zavaros lében néhány szelet hús hever a maszatos tálcákon, tányérnyi töpörtyűk a hátsó polcon. A hentes sóhajt: "de nehéz ezekkel!" Vérfoltos keze fejével hátrasimítja szemébe hulló haját, és átkacsint a szomszéd felvágottas pulton ülő nagydarab fiatal nőre. Ha odaállok, lekászálódik a pultról, ahol a "Fehér cápát" olvasta, és kérdő tekintettel néz rám. Előtte párizsi, ráncos virsli és sajtdarabkák festői rendetlenségben. Húsz dekát? Huszonnyolc. Ugye nem baj? Soha nem hallottam, hogy valaki tiltakozott volna.

Az opálos lében úszó tejeszacskók tartálya után kihalt tejtermékes pult, tejföl, sajtkockák. Mindenféle úri pószpász itt nem kapható, úgyis csak rajtuk rohadna, mondják. Aztán a "szellempolc". Elvarázsolt polcok ezek, tömve áruval, de még nem láttam, hogy valaki vett volna róluk valamit. Néha leemelnek egy-egy tárgyat, megforgatják, körbenézik, óvatosan visszateszik. Üvegpoharak, tálak, díszgyertyák, vázák, miegymás. A polcon mindent elborító rendetlenség és por, mint egy elhagyott, régóta lakatlan házban. Akik idejárnak, vagy öregek, kisgyermekesek - vagyis helyhez kötöttek -, vagy csak beugranak, mert valamit elfelejtettek. Az öregek nem vesznek ilyesmit, ők errefelé talán még ferencjóskás bögréből isszák a reggeli tejeskávét. A fiatalok meg a városban vásárolnak. A por pedig csak gyűlik a tárgyakon...

A kenyér többnyire másnapos. Amíg tegnapi van, a mait nem teszik ki, így tehát mindig késésben vannak. Itt nem tilos a kenyér fogdosása sem, úgyis mindenki azt csinálja, mondják.

A fizetésre sokat kell várni, hosszan kunkorog a sor. A két kassza közül a működőt mindig áruk bástyája veszi körül. Visszavett áruké. Gyerekek, ha több csokit vettek, öregek, ha rosszul adták össze, mit bír a pénztárca, vagy közben emelkedett az ár, itt hagynak egy-egy darabot. Az áremelkedés is furcsa, nehéz követni. Az árak nincsenek kiírva az árukra, a pénztárosok sem tudják, most éppen hol is tartunk. Kikiáltanak: Te, Gizi, mennyi a mirelit borsó? Tizenhat negyven? - Nem, tizenhét negyven. Beütik valamelyiket. Nem érdemes fillérezni, sokan várnak. Gyakran más az eredmény, mint ahogy a vásárló maga kikalkulálta. Ilyenkor rákérdez: mi ez a kettő negyven? Lázas keresés, tényleg mi az? Ha kiderül, hogy nincs olyan áru, letolás következik: Mit szőröz, azt sem tudom, hol áll a fejem, én is tévedhetek! Gyakran veszekednek, kiabálnak. Feljelentem, hol a panaszkönyv? Csak jelentsen, mit gondol, mi lesz belőle, semmi! Örülhetnek, hogy egyáltalán dolgozik itt valaki. Ha engem kidobnának, ki jönne ide dolgozni? Az isten háta mögé, egy mocskos kis boltba? A sor türelmetlen, a vevő feje vörös, már bánja, hogy szólt. A pénztáros még sokáig morog, szidja a kedves vevőt, aki azt hiszi, mindenki körülötte fog ugrálni, és kiszekálhatja az eladó lelkét is. A jelenlévők közül senki sem emel szót.

Nem mindenkit mernek becsapni. A svájcisapkás öreg bácsi, Mikulikék nagypapája húsz évig volt szatócs, előre tudja a számsor eredményét, és ha nem stimmel, csúfondáros vigyorral közli. Neki nem számolnak huszonhét deka helyett huszonnyolcat. Ha otthon veszi észre, visszajön, és elszámoltat. Szemüveget hord magával, hogy el tudja olvasni az árakat.

A mi közértünkben még alkudni is lehet, legalábbis megpróbálják: Jaj, ne üssön sokat, kedves, szegény vagyok, hó vége van! Nem lesz olyan sok, na, százhatvannégy, jó lesz? És mindenki boldog. Mert azt kell szeretni, ami van. Hiszen igaza van a pénztárosnőnek: ugyan ki jönne ide, ebbe a porfészekbe dolgozni, ennyiért. Örüljünk, hogy ez is van...



Krimi

Nemrégiben betörtek a közértbe. Nagyi éppen bevásárolni indult, amikor Évike kiszaladt a zöldségesüzletből, és utána kiabált: Jolán néni, ha a boltba tetszett indulni, akkor ne is tessék menni, be van zárva. Az éjjel betörtek, és most ott van a rendőrség. Egy ideig a bolt előtt árultak kenyeret meg tejet - ládákból -, de hamarosan újból kinyitottak. Azt mondják, csak italokat vittek el, pálinkát, sokat.

Más szörnyű dolgok is történtek az utcában. Márta néni mesélte ezt is a nagyanyámnak. Valahol itt a környéken árult virágot egy idősebb asszony. Amolyan sarkon álldogálós fajta, otthon szedett, ványadt kis csokrocskákkal. Sötétedéskor éppen hazafelé indult, amikor két kamasz megtámadta. Egyikük megfogta a vállát, a másik meg letépte az asszony nyakából az aranyláncot, és elrohantak. Márta néni másnap odaadta ékszereit az unokahúgának, mert az bent lakik a belvárosban, s ott talán nagyobb a közbiztonság. Arany nyaklánc, takaros kis medállal, aranykeretes Szűz Mária a gyermek Jézussal, még a nagymamáé volt. A fülbevalóját is odaadta. Egyszerű karika, de mégiscsak arany. Márta néni egyébként nem valami bőkezű asszony, de kétezer-hatszáz forintból ugyan hogy is lenne az. Nem, egyáltalán nem fukar, moziba jár, ki nem állhatja a főzeléket, és folyton húst eszik. Igaz, egy hétig is eléldegél egy kisebbfajta csirkén. Ma leves van az aprólékából, holnap pörkölt a hátából, utána kirántja a mellét, negyednap megsüti a combját. Aztán kezdi elölről. De nem hallottam soha - pedig eleget mesél mindenfélét -, hogy valaha is adott volna bárkinek bármit. Neki se ad senki semmit, minek adna hát ő. Annak a hálátlan unokának, leskelődő menynek meg a menye pártját fogó fiának? Ugyan...! Ha most mégis megvált értékeitől, annak jó oka kell legyen. Van is. A közért után ugyanis betörtek a burzsujsoron is. Már régebben történt, senki nem tudja pontosan, hova és mikor, de nem is fontos. Azóta innen is, onnan is kalapálás hangzik: dupla ajtókat, biztonsági zárakat szerelnek fel a lakók, rácsot az ablakra, tán még riasztót is. Ha valaki hosszabb időre elmegy otthonról, átszól a szomszédnak, ugyan nézzen már át néha, nincs-e valami baj. Nagyi mindig otthon van, néha neki is szólnak, pillantson ide vagy oda, nem lát-e valami "gyanúsat".

Ha rábízzák a házat, hát jó kezekbe teszik a vagyont, annyi biztos. Ügyesen feltalálja magát. Egy nyári este, mikor ment bezárni a tyúkokat, és motoszkálást hallott a kertben, krimibe illően kivágta magát. Visszament az ajtóhoz, és jó hangosan beszólt a nagypapámnak: Apa, gyere csak, hozd a puskát is, mert lopják a barackot! A nagyapám ilyenkor persze már rég szundít a tévé előtt, jóval megelőzve a tyúkokat. Hogy is ne tudná ezt a nagyanyám ötven-valahány évi házasság után! Tudta bizony. Csoszogott, dörmögött egy kicsit, mintha a nagyapám lenne, aztán fülelt, de zajt már nem hallott. Másnap könnye potyogva mesélte a furfangot, amikor ebéd után barackkal kínált. - De hát nincs is puskája a papának! Nem baj az, fiam. Lehetne. Mindig mondogatja, hogy milyen jó lenne egy, amikor nyáron a verebek leeszik a borsóját...

Persze milyen is lenne a biztonság; elhagyatott terület ez, rendőr csak ritkán vetődik ide. Pedig a szomszéd sarkon, a presszó meg a kocsma mellett rendőrőrsöt is létesítettek. Egyetlen helyiség az egész, a vasrács általában lehúzva - biztonságos hely -, a nyitva tartásra pontosan már nem emlékszem; hetente két délután jön ide valaki két órára. Nem tudom, minek, hiszen bejelenteni itt van közel a kapitányság, a részegek ilyenkor még nem bántanak, csak kilenckor rajzanak ki a kocsmákból, a betörők pedig könnyedén alkalmazkodhatnak a fogadóórákhoz. Persze, ez csak úgy végigfutott az agyamon, amikor ellépdeltem a "félfogadási idő" tábla előtt.

Egy-két kalandom azonban nekem is volt, ez a kocsmasarok emlékezetes. Egyetemista koromban mindig erre jártam haza, sokszor késő este. Jobban szerettem, ha a kocsma még nyitva volt, mert mifelénk vagy hullarészegre isszák magukat az emberek, vagy nagydumásra. Ha hullarészegek, csendesen szunyókálnak a fal tövében, ha dumásak, malackodnak, de ártalmatlanok. Ilyenkor továbbmegy az ember, hadd mondják. Ez igazából nem is a közbiztonság témakörébe tartozik, hanem a szórakozáséba. Az igazán veszélyes az, amikor bezárt a kocsma, és kihalt a környék. A mi megállónk már majdnem a végállomás, csaknem a városhatáron, alig vannak a buszon ilyenkor. Tudom, kik szoktak leszállni ott, ahol én. Ha idegen száll le velem, akkor baj van. Mert hisz hova is menne tizenegy körül ezen a vidéken, tán vendégségbe? Nem, most már csak azok tartanak erre, Palota felé, akik hazamennek, az itt lakók. Figyelem, ki jelez. Ha leszállnak velem együtt, megszaporázom a lépteimet, és nagyon védtelennek érzem a hátam. Hallom magam mögött a cipők kopogását, egyre közelebb és közelebb, de nem nézek hátra. Beér. És szól.

Hogy mit, az változó. Egy fiatal srác úgy szólított meg, hogy: Kedves..., mondott még valamit barátságosan és szégyenlősen, de én a megszólításra döbbenten felkaptam a fejem, és úgy meglepődtem, hogy azt sem tudtam, mit mondott. Meg kellett kérnem, ismételje meg, ami igazán nevetségesen hangzott. Megismételte, ugyanolyan kedvesen. Akárhogy erőltetem az eszemet, nem jut eszembe, mit mondott, csak a mindent elsöprő meglepetésre, a hirtelen feszültségkioldásra emlékszem. Amikor jelzett a buszon, én már lélekben készültem a támadásra. Amikor ott lépkedett mögöttem, egyetlen feszült idegszállá váltam, ugrani, sikítani kész rugóvá, kicsapni készülő gőzzé... és ő úgy szólít meg, hogy: Kedves. Halkan, szelíden, szeretettel. Valami furcsa szégyen, megkönnyebbülés, melegségérzés kavargott bennem. A kapunkig beszélgettünk.

De nem mindig volt ilyen könnyű dolgom. A többi eset szokványos: megy az ember az utcán, leszólítják, malackodnak. Egyszer két barna bőrű fiatalembert sikerült meggyőznöm, hogy nem férfias, amit csinálnak, és én tudom, hogy nem is gondolják komolyan. Csodálkoztak, de aztán igazat adtak. Elváltunk barátsággal, de előbb hazakísértek. Ki tudja, mi történhet velem ezen a sötét környéken...

Mi volna, ha ilyesmikről tudna Márta néni?! Ki sem merne lépni az utcára.

Pedig a téri dolgokról ő is tud, mindenki hallott róluk. Valójában persze senki sem tudja, mi történik ott, csak a zajok tolakszanak be a házakba. Ha "kezdődik", a békés palotaiak ellenőrzik, bezárták-e a külső ajtót, leeresztették-e a redőnyt, és egy kicsit felhangosítják a tévét. Ha a családból valaki még nincs otthon, kétpercenként nézik az órát, és morgolódnak, minek kell ilyen sokáig elmaradni. De ha mindenki otthon van, akkor is nyugtalan az ember. Odakünn, mint a farkasok, vonítanak a meleg odú körül.

Mi történhet a téren? Ez az a parkocska, ahol a buszmegálló van, az olajgyár háta mögött. Nappal barátságos, ide járnak ki az alsó tagozatosok hintázni. Késő este telik meg a zajongókkal. Állati hangon üvöltöznek, bőgnek, nyögnek, magyar nótát meg táncdalokat gajdolnak részeg kórusban. Néha valami rossz minőségű, ám annál hangosabb zeneszerszámot nyúznak; üvegcsörömpölés, faágak recsegése hangzik felőlük, időnként fel-alá vonulnak az utcán, s a cirkusz hol közelebbről, hol távolabbról hallatszik. Szerencsére nem állandó a "műsor", de nemegyszer előfordult már. Néha hajnalig is eltart. Rendőr nem jön, és senki sem zavarja el őket; tán még bejelentést sem tettek a telefontulajdonosok. Végül is nem bántottak senkit.

Másnap aztán az utca borzongva-szörnyülködve tárgyalja az ügyet: hallottad, mi lehetett, kik lehetnek ezek, sokan vannak, te jó ég, mi jöhet még, mit kell nekünk megérnünk.

Már rég nem hallottam az üvöltözőket, vajon mi lehet velük? A szomszéd fiú szerint "megbukott az előadás", nem törődött velük eléggé a környék. Még csak egy jó kis igazoltatás sem volt. Potyára ők sem balhéznak, "így nem érdemes szerepelni". Talán odébb költöztek pár utcával, túl közömbösnek találták a Szlacsányi lakóit...


Re: Igaz Mese

Elküldve: 2014.06.04. 00:08
Szerző: ssuggame
Szia Marcsi :)

Kép

Re: Igaz Mese

Elküldve: 2014.06.09. 22:02
Szerző: ssuggame
hoztam pár pünkösdi verset :)


Ölbey Irén: Pünkösdi lélek


Szárnyaljon bennem ének:
Legyek pünkösdi lélek.
A nemesben, a jóban
örömmel munkálkodjam.
S a célom itt a földön
az Isten felé törjön.
Mértéken túli mérték,
szépségen túli szépség:
a szeretet csodája

üssön át, mint a dárda
s hevítsen, lelkesítsen.
Éljek reményben s hitben,
s a fénylő igazságnak
igaz ösvényén járjak
s mindig ihletben égjek.
Jöjj el, jöjj el, Szentlélek!






Reviczky Gyula: Pünkösd

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába' támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba':
Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!





Túrmezei Erzsébet - Pünkösd után

Pünkösd előtt - sóvárgás titkos mélye.
Pünkösd előtt - ígéretek zenéje.
Pünkösd előtt - esedezés, esengés.
Pünkösd előtt - halk hajnali derengés.
Pünkösd előtt - szent vágyak mozdulása.
Pünkösd előtt - koldusszív tárulása.
Csendesen várni - várni, hinni, kérni!
Aztán - boldog pünkösd utánba érni!
S pünkösd után - szent égi erőt-vetten,
pünkösd után - Lélekkel telítetten.
pünkösd után - bátor tanúvá lenni,
pünkösd után - régit kárnak ítélni.
Krisztusnak élni és másoknak élni,
minden mennyei kincset elfogadni,
és pünkösd után - adni, adni, adni!


Kép

Re: Igaz Mese

Elküldve: 2014.06.09. 22:13
Szerző: ssuggame
Szia Marcsi

Kép :lol: :lol:

Re: Igaz Mese

Elküldve: 2014.06.16. 23:00
Szerző: ssuggame
Maya Angelou


Kép

KATT IDE

Maya Angelou ( született Marguerite Ann Johnson, St. Louis, 1928. április 4. – Winston-Salem, Észak-Karolina, 2014. május 28.) amerikai író és költő. Hat önéletrajzi műve, öt esszékötete, számos verseskötete jelent meg, több színdarab, film és tévéműsor készítésében vett részt, számtalan díjjal és több mint harminc díszdoktori címmel tüntették ki. Leginkább önéletrajzi műveiről ismert, melyekben gyermek- és fiatalkoráról számol be. Az első, az 1969-ben megjelent I Know Why the Caged Bird Sings („Tudom, miért énekel a rab madár”), mely tizenhét éves koráig követi nyomon életét, nemzetközi elismerést hozott neki.

Számtalan dologgal foglalkozott élete során, volt táncos night-clubban, prostituált, prostituáltak futtatója, szereplő a Porgy és Bess musicalben, koordinátor a Martin Luther King által szervezett Déli Keresztény Vezetők Konferenciáján, újságíró Egyiptomban és Ghánában a gyarmati sorból való felszabadulás idején, volt színdarabok, filmek és tévéműsorok szerzője, rendezője, producere és szereplője. 1991 óta az észak-karolinai Wake Forest University Reynolds professzora volt. Aktív részt vállalt a feketék polgárjogi küzdelmében, együtt dolgozott Martin Luther Kinggel és Malcolm X-szel. Az 1990-es évek óta évente körülbelül nyolcvan előadást tartott különböző helyeken, ezt nyolcvanéves kora után is folytatta. 1993-ban elszavalta On the Pulse of Morning („A hajnal pulzusa”) című versét Bill Clinton elnöki beiktatásán, ezzel ő lett az első költő, aki ilyen rendezvényen verset szaval 1961 óta, amikor Robert Frost szavalt John F. Kennedy beiktatásán.

I Know Why the Caged Bird Sings című műve megjelenésével egyike lett az első afroamerikai nőknek, akik magánéletükről beszéltek. A feketék és a nők fontos szószólója, műveit gyakran tartják a fekete kultúra védelmezőjének. Bár egyes amerikai könyvtárakból megpróbálták kitiltani műveit, világszerte széles körben olvassák őket. Nagy részük önéletrajzi ihletésű fikció, de egyes kritikusai tisztán önéletrajznak nevezik őket. Angelou tudatosan törekedett arra, hogy megváltoztassa az önéletrajzok általános szerkezetét, kritizálta a műfajt és kiterjesztette a fogalmát. Könyvei témái közé tartoznak a rasszizmus, az identitás, a család és az utazás.



Élete és pályafutása


Fiatalkora


Marguerite Johnson néven született a Missouri állambeli St. Louisban 1928. április 4-én, apja Bailey Johnson, portás és a haditengerészet dietetikusa, anyja Vivian Johnson (született Baxter), ápolónő és kártyaosztó. Egy egy évvel idősebb bátyja van, ifj. Bailey, ő kezdte el Marguerite-et Mayának hívni. Mikor Angelou hároméves volt, szülei viharos házassága véget ért. Apjuk kíséret nélkül küldte el a két gyermeket az Arkansas állambeli Stampsbe apai nagyanyjukhoz, Annie Hendersonhoz. Henderson az amerikai feketék nagy részével ellentétben jó körülmények közt élt a nagy gazdasági világválság és a második világháború idején is, mert egy kisboltot üzemeltetett, ami alapvető árucikkeket árult, és mert jó befektetései voltak. Angelou visszaemlékezései szerint nagyanyja ételt árusító bódékkal kezdte, ahol a fekete munkásoknak árult ételt, ezekből fejlődött ki az üzlet.

Négy évvel később az apa váratlanul megjelent, és visszavitte a két gyermeket anyjukhoz St. Louis-ba. Angelou-t nyolcéves korában megerőszakolta anyja barátja, Mr. Freeman. Ezt elmondta a bátyjának, aki elmondta a családnak, Freemant pedig elítélték, de csak egy napot töltött börtönben. Négy nappal a szabadulása után meggyilkolták, valószínűleg Angelou nagybátyjai. Angelou majdnem öt évre megnémult. „Úgy éreztem, a hangom ölte meg azt az embert. Megöltem azzal, hogy elmondtam a nevét. Úgy éreztem, sosem szólalok meg többé, mert a hangom bárkit megölhet.” Az életrajzát megíró Marcia Ann Gillespie és kollégái szerint ebben az időszakban fejlődött ki Angelou kivételes memóriája, a könyvek és irodalom iránti szeretete, és éles megfigyelőképessége.

Freeman halála után Angelou és bátyja ismét nagyanyjukhoz kerültek. A kislánynak a család egyik barátja, egy tanítónő, Mrs. Bertha Flowers segített, hogy újra beszélni kezdjen, és ő ismertetett meg vele olyan szerzőket, mint Charles Dickens, William Shakespeare, Edgar Allan Poe, Douglas Johnson és James Weldon Johnson, akik egész későbbi életére és pályafutására nagy hatással voltak, valamint olyan fekete női művészeket, mint Frances Harper, Anne Spencer és Jessie Fauset. Mikor Angelou tizennégy éves lett, bátyjával együtt újra anyjához költöztek, a kaliforniai Oaklandbe. Itt járt középiskolába, a San Franciscó-i George Washington High Schoolba; emellett ösztöndíjjal táncot és drámát tanult a California Labor Schoolban. Érettségije előtt a város első fekete női villamoskalauzaként dolgozott. Tizenhét évesen, három héttel iskolái befejezése előtt adott életet fiának, Clyde-nak, aki szintén költő lett. Angelou harmadik önéletrajzi művében – Singin' and Swingin' and Gettin' Merry Like Christmas – említi, hogy fia Guy Johnsonra változtatta a nevét.

Angelou második önéletrajzi műve, a Gather Together in My Name meséli el, milyen volt az élete 17 és 19 éves kora között. A mű részletezi, hogy csúszott egyedülálló anyaként egyre lejjebb a társadalmi ranglétrán a szegénységig és a bűnözésig. Szakácsként dolgozott, prostituáltakat futtatott, és ő maga is prostituált lett. Párkapcsolatok, állások és városok követték egymást életében, míg igyekezett szakképzetlenül, magasabb tanulmányok nélkül felnevelni a fiát.



Pályafutásának kezdete: 1951–61


1951-ben – annak ellenére, hogy ebben az időben rossz szemmel nézték a fajok közti kapcsolatokat, és saját anyja is helytelenítette – Angelou feleségül ment Enistasios „Tosh” Angeloshoz, egy görög műszerészhez, aki korábban tengerész volt, és zenészként próbált befutni. Ebben az időben modern táncokat tanult, és megismerkedett két táncossal és koreográfussal, Alvin Aileyvel és Ruth Beckforddal. Angelou és Ailey tánccsoportot alakítottak Al és Rita néven, és San Franciscó-i fekete rendezvényeken léptek fel, de nem váltak sikeressé. Ezután Angelou férjével és fiával New Yorkba költözött, hogy afrikai táncokat tanulhasson Pearl Primus trinidadi táncosnőtől, de egy évvel később visszatértek San Franciscóba.

1954-ben Angelou házassága véget ért. Ezután táncosnőként dolgozott San Franciscó-i klubokban, közte a The Purple Onion night clubban, ahol calypso stílusban énekelt és táncolt. Mindeddig Marguerite Johnson vagy Rita néven lépett fel, de itteni menedzserei és támogatói tanácsára a különlegesebb Maya Angelou nevet választotta, ami kiemelte a többiek közül és tükrözte táncfellépései hangulatát. 1954–55-ben Európában turnézott a Porgy és Bess operával. Megpróbálta minden olyan ország nyelvét megtanulni, ahol járt, és pár év múlva már számos nyelven értett. 1957-ben a calypso népszerűségét kihasználva megjelentette első zenei albumát, Miss Calypso néven. (Ezt 1996-ban CD-n is kiadták.)Szerepelt a Calypso Heat Wave című musicalfilmben, melyben saját szerzeményeit adta elő. Egy kritikusa, John M. Miller szerint Angelou All That Happens in the Marketplace című dalának előadása a film legeredetibb pillanata.

Angelou 1959-ben találkozott James O. Killens regényíróval, az ő ösztönzésére költözött New Yorkba, hogy írói karrierjére koncentráljon. Csatlakozott a Harlemi Írószövetséghez, ahol számos afroamerikai szerzőt megismert, köztük John Henrik Clarke-ot, Rosa Guyt, Paule Marshallt és Julian Mayfieldet. Itt jelent meg először írása. Miután 1960-ban találkozott Martin Luther King polgárjogi aktivistával, és hallotta beszélni, Killensszel együtt megalapította a Cabaret for Freedom zenei revüt a Déli Keresztény Vezetők Konferenciája (Southern Christian Leadership Conference, SCLC) segítésére, majd az SCLC északi koordinátora lett. Lyman B. Hagen szerint Angelou hozzájárulása a polgári jogi küzdelemhez rendkívül sikeres és hatékony volt. Ebben az időben kezdődött apartheidellenes és Fidel Castro-párti aktivizmusa is.



Afrika és a Caged Bird: 1961–69

KATT IDE
Angelou Afrikában leginkább a ghánai Accrában tartózkodott


1961-ben Angelou fellépett Jean Genet The Blacks című darabjában Abbey Lincolnnal, Roscoe Lee Brownnal, James Earl Jonesszal, Louis Gossett-tel, Godfrey Cambridge-dzsel és Cicely Tysonnal. Még ugyanebben az évben találkozott Vusumzi Make dél-afrikai szabadságharcossal, aki a partnere lett; hivatalosan sosem házasodtak össze. Angelou, férje és fia, Guy Kairóba költöztek, az írónő itt segédszerkesztő lett egy angol nyelvű hetilapnál, a The Arab Observernél. 1962-ben párkapcsolata véget ért, ekkor fiával Ghána fővárosába, Accrába költözött, hogy Guy egyetemre járjon, a fiú azonban súlyosan megsérült egy autóbalesetben, és számos gerincműtétre volt szüksége. Angelou Accrában maradt, amíg fia fel nem épült, és végül 1965-ig nem tért haza. Ghánában töltött ideje alatt a Ghánai Egyetemen dolgozott ügyintézőként, és aktív szerepet vállalt a Ghánában élő amerikai feketék közösségében. Szerkesztőként dolgozott a The African Reviewnél, szabadúszóként cikkeket írt a Ghanaian Timesba, dolgozott a Ghánai Rádiónak és fellépett a Ghánai Nemzeti Színházban. A The Blacks előadásával Genfben és Berlinben is fellépett.

Accrában barátkozott össze Malcolm X amerikai fekete polgárjogi vezetővel, aki az 1960-as évek elején tett látogatást az országban. Angelou később úgy nyilatkozott, testvéri kapcsolat alakult ki köztük. 1965-ben Angelou visszatért az Egyesült Államokba, hogy Malcolm X-szel közösen új polgárjogi szervezetet alapítsanak, az Organization of Afro-American Unityt („Szervezet az Afroamerikai Egységért”). Malcolm X-et nem sokkal később meggyilkolták. A gyászoló Angelou a bátyjához költözött Hawaiira, ahol felélesztette énekesi karrierjét, majd visszaköltözött Los Angelesbe, hogy ismét írói karrierjére összpontosítson. Marketingkutatóként dolgozott Los Angeles Watts negyedében, szegény feketék lakta városrészben, és szemtanúja volt az 1965 nyarán itt kitört lázongásnak. Színdarabokat is írt és szerepelt bennük. 1967-ben visszatért New Yorkba, találkozott egy közeli barátjával, Rosa Guyjal, és felelevenítette barátságát James Baldwinnal, akivel az 1950-es években találkozott Párizsban, és akit a testvérének nevezett. Barátja, Jerry Purcell anyagilag támogatta, hogy az írásra koncentrálhasson.

1968-ban Martin Luther King megkérte Angelou-t, hogy szervezzen meg egy tüntetést. Angelou beleegyezett, de elhalasztotta a dolgot. A sors fintoraként Kinget Angelou negyvenedik születésnapján gyilkolták meg. Angelou ezután éveken át nem ünnepelte meg születésnapját, ehelyett virágokat küldött King özvegyének, Coretta Scott Kingnek. Barátja, James Baldwin segítette ki a depresszióból. Ahogy Gillespie írta róla: „Bár 1968 fájdalommal, veszteséggel és szomorúsággal teli év volt, egyben ez volt az az év, amikor Amerika először meglátta Maya Angelou lelkének és kreatív zsenialitásának mélységét és széles skáláját.” Anélkül, hogy tapasztalattal rendelkezett volna ilyesmiben, megírta, elkészítette és narrálta a Blacks, Blues, Black! című tízrészes dokumentumfilm-sorozatot, ami a blues és a fekete amerikaiak afrikai öröksége közti kapcsolattal foglalkozott, illetve – ahogy ő fogalmazott – „az Egyesült Államokban jelenlévő afrikanizmusokkal”. A sorozat a National Educational Television, az PBS elődje számára készült. Szintén 1968-ban részt vett egy vacsorán Baldwinnal, Jules Feiffer képregényrajzolóval és feleségével, Judyval; itt jött az ötlete, hogy önéletrajzi művet írjon, melyre a Random House szerkesztője, Robert Loomis ösztönözte. Az I Know Why the Caged Bird Sings 1969-ben jelent meg, és nemzetközi elismerést kapott.



Későbbi karrierje


1972-ben jelent meg Angelou Georgia, Georgia című, egy svéd cég által készített és Svédországban forgatott filmje. Ez volt az első film, melynek forgatókönyvét egy fekete nő írta. Bár a forgatásba csak kevéssé szólhatott bele, a filmzenét ő szerezte. 1973-ban San Franciscóban összeházasodott Paul du Feu walesi áccsal, Germaine Greer volt férjével. Az ezt követő tíz évben, ahogy Gillespie kijelentette, „többet elért, mint amennyit a legtöbb művész egy élet alatt”. Zeneszerzőként filmzenéket szerzett és Roberta Flack énekesnőnek írt dalokat. Cikkeket írt, novellákat, forgatókönyveket tévé- és dokumentumfilmekhez, önéletrajzi művei és verseskötetei jelentek meg, színdarabok producere lett, számos egyetem és főiskola vendégelőadója volt. Időnként színészként is szerepelt, 1973-ban Tony-díjra jelölték a Look Awayben játszott szerepéért. 1977-ben mellékszereplőként feltűnt a Gyökerek című tévésorozatban. Számos díjat kapott, világszerte több mint harminc egyetem díszdoktora lett.

Az 1970-es években megismerkedett Oprah Winfrey amerikai tévés személyiséggel, aki tévébemondóként dolgozott Baltimore-ban, és akinek közeli barátja és mentora lett. 1993-as esszékötetét, a Wouldn't Take Nothing for My Journey Now-t Winfreynek dedikálta. 1981-ben elvált du Feu-tól, és visszatért a déli államokba, ahol az észak-karolinai Wake Forest University amerikai tanulmányok tanszékének Reynolds professzora lett. Számos, az érdeklődési körébe tartozó témakörben tanított: filozófia, etika, teológia, természettudományok, színház és írás.


KATT IDE
Maya Angelou beszédet mond Barack Obama kampányrendezvényén 2008-ban


1993-ban elszavalta On the Pulse of Morning című versét Bill Clinton elnök beiktatási ünnepségén, ezzel ő lett az első költő, aki ilyen rendezvényen verset szaval 1961 óta, amikor Robert Frost szavalt John F. Kennedy beiktatásán. Ez még jobban felhívta a figyelmet korábbi műveire, és ismertsége faji, gazdasági és műveltségi határokat lépett át. A vers hangfelvétele Grammy-díjat kapott. 1995 júniusában az ENSZ alapításának ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepségen adta elő az A Brave and Startling Truth című művét, melyet Richard Long „második nyilvános versének” nevezett. 1996-ban valóra váltotta régi álmát, hogy filmet rendezhessen: ekkor készült a Down in the Delta, melyben Alfre Woodard és Wesley Snipes is szerepelt. Az 1990-es évek óta előadásaival járta az országot egy számára átalakított lakóbuszban; ezt a szokását nyolcvanéves korán túl is megtartotta. 2000-ben egy képeslapokból és dísztárgyakból álló sikeres termékcsaládot hozott létre a Hallmark képeslapgyártó céggel. 2002-ben, harminc évvel azután, hogy elkezdte megírni élettörténetét, megjelentette hatodik, utolsó könyvét ebben a témában, A Song Flung Up to Heaven címmel.

2008-ban, a demokrata párti előválasztások alatt Hillary Clinton szenátor mellett kampányolt. Mikor Barack Obama lett az elnökjelölt, Angelou őt támogatta.„Kezdjük kinőni a rasszizmus és szexizmus ostobaságait” – jelentette ki. 2010 végén írásait és pályafutásával kapcsolatos tárgyait egy, a feketék kultúráját kutató harlemi intézetnek adományozta. Ez több mint 340 doboz dokumentumból állt, közte sárga papírra írt jegyzetekből az I Know Why the Caged Bird Singshez, egy 1982-ben Coretta Scott Kingtől kapot táviratból, rajongói levelekből és személyes, illetve munkaügyi levelezésből kollégáival, például szerkesztőjével, Robert Loomisszal.



Magánélete


Bizonyíték utal rá, hogy Angelou részben a nyugat-afrikai mende népcsoportból származik. Ötödik önéletrajzi művében, az 1987-ben megjelent All God's Children Need Traveling Shoesban írja, hogy külseje alapján a mendékhez tartozó bambara népcsoport tagjaként azonosították. A PBS csatorna 2008-ban bemutatott dokumentumfilmje szerint Angelou anyai dédnagyanyja, Mary Lee, akit a polgárháború után felszabadítottak, korábbi fehér gazdájától, John Savintól esett teherbe. Savin arra kényszerítette Lee-t, hogy egy másik férfit nevezzen meg gyermeke apjaként. Savint perbe fogták, amiért hamis tanúzásra kényszerítette Lee-t, és bár bebizonyosodott, hogy a gyermeknek Savin az apja, az esküdtszék felmentette a férfit. Lee-t a Missouri állambeli Clinton megye szegényházába küldték lányával, Marguerite Baxterrel, aki Angelou nagyanyja lett. Angelou így írt Lee-ről: „szegény kicsi fekete lány, fizikailag és lelkileg is sérült.”

Angelou életének részletei, ahogy műveiben leírta és az interjúkban, beszédeiben és cikkeiben beszámolt róluk, ellentmondanak egymásnak. Kritikusa, Mary Jane Lupton szerint, amikor Angelou az életéről mesélt, azt ékesszólóan, de közvetlenül tette, és nem időrendben. Legalább kétszer volt férjnél, de sosem mondta el, pontosan hányszor is kötött házasságot, mert „félt, hogy komolytalannak tűnik”. Életrajzai és Gillespie szerint 1951-ben házasodott össze Tosh Angelosszal és 1973-ban Paul du Feu-val, Vusumzi Makéhoz fűződő kapcsolata pedig 1961-ben kezdődött, bár vele formálisan nem kötött házasságot. Egy fia van, Guy, akinek születéséről első könyvében ír; egy fiú unokája és két dédunokája, valamint rengeteg rokona és barátja van. Anyja, Vivian Baxter és bátyja, Bailey Johnson, Jr., akik fontos szerepet töltöttek be életében és könyveiben, már meghaltak: anyja 1991-ben, bátyja 2000-ben, több agyvérzés után. 1981-ben unokájának anyja eltűnt a gyermekkel; Angelou csak nyolc év után talált rá újra a gyermekre. Erről 1986-ban megjelent My Grandson, Home at Last („Az unokám végre újra itthon”) című művében ír.

Gillespie szerint Angelou szereti, ha Dr. Angelou-nak szólítják. 2008-ban két lakással rendelkezett: eggyel az Észak-karolinai Winston-Salemben és eggyel Harlemben, egyre növekvő könyvtárával, műgyűjteményekkel és jól felszerelt konyhával. Fő rezidenciáján, Winston-Salemben évente több ünnepséget is rendezett, többek közt hálaadáskor; a főzésben éppolyan tehetséges, mint az írásban, az előkelő ételektől a hétköznapiakig mindenben. 2004-ben megjelentette Hallelujah! The Welcome Table című könyvét, benne anyjától és nagyanyjától tanult receptekkel, melyeket történetek kötnek össze.

Az I Know Why the Caged Bird Singstől kezdve ugyanaz volt az írási módszere. Korán reggel felkelt, és bejelentkezett egy hotelszobába, ahol a személyzet már előre levett minden képet a falakról. Jegyzetfüzetekbe írt, semmi más nem volt nála, csak egy üveg sherry, egy pakli kártya, amivel passziánszozott, a Roget's Thesaurus és a Biblia. Kora délután távozott 10-12 oldalnyi írott anyaggal, amiből estére a szerkesztés után 3-4 oldal lett. Ezt a módszert azért találta ki, hogy „bűvöletbe ejtse” magát, és, ahogy egy 1989-ben a British Broadcasting Corporationnek adott interjújában mondta, „újra átélje az agóniát, a szenvedést, a Sturm und Drangot.” Ilyenkor visszamegy az időben ahhoz az eseményhez, amiről ír, még a traumatikus eseményekhez is, hogy „elmondja az emberi igazságot” az életéről. Többször kijelentette, hogy gyakran azért kártyázik, hogy eljusson ebbe az állapotba és könnyebben elérje emlékeit. „Lehet, hogy egy órába is beletelik, amíg odajutok, de ha sikerül – az annyira jó érzés!” Nem érzi katartikusnak az élményt, de megkönnyebbül, ha leírhatja az igazságot.

2014. május 28-án reggel holtan találták otthonában. Egy ideje már egészségi problémákkal küzdött, több tervezett előadását is le kellett mondania.



Művei


Angelou összesen hat önéletrajzi ihletésű művet írt. Mary Jane Lupton irodalomtudós szerint a harmadik, a Singin' and Swingin' and Gettin' Merry Like Christmas megjelenése volt az első alkalom, hogy ismert afroamerikai életrajzíró harmadik kötetet is írt a saját életéről. Könyvei időn és téren nyúlnak át, Arkansastól Afrikáig, majd vissza az Egyesült Államokig, a II: világháború kezdetétől Martin Luther King meggyilkolásáig. A kritikusok hajlamosak a további önéletrajzokat a legnagyobb dicséretet kapott elsőhöz viszonyítva megítélni. Angelou öt kötetnyi esszét is írt, ezeket Hilton Als író „bölcsességkönyveknek” és „önéletrajzi szövegekkel összefűzött homíliáknak” nevezte. Egész pályafutása alatt ugyanaz volt a szerkesztője, Robert Loomis, a Random House egyik vezető szerkesztője, aki 2011-ben visszavonult, és a könyvkiadás egyik leghíresebb szerkesztőjének nevezték. Angelou így nyilatkozott róla: „Kapcsolatunk eléggé legendás a kiadók körében.”


Hosszú pályafutása során ezenkívül verseskötetek, színdarabok, mozi- és tévéfilmek forgatókönyvei is születtek tollából, emellett színészként is fellépett, filmet és színdarabot rendezett és előadásokat is tartott. Első verseskötetét, az 1971-ben megjelent Just Give Me a Cool Drink of Water 'fore I Diiie-t Pulitzer-díjra jelölték, és Bill Clinton elnök is felkérte, hogy szavaljon beiktatási ünnepségén. Színészként számos színdarabban, filmben és tévéműsorban szerepelt, 1977-ben például a Gyökerek című tévésorozatban. Georgia, Georgia című forgatókönyve (1972) volt az első eredeti megfilmesített forgatókönyv fekete nőtől, és ő volt az első afroamerikai nő, aki jelentős filmet rendezett, a Down in the Deltát, 1998-ban. Az 1990-es évek óta tart rendszeresen előadásokat több városban, nyolcvanéves korán túl is. 2008-ban verseket írt és szavalt M. K. Asante, Jr. The Black Candle című filmjéhez.


Önéletrajzi művei


I Know Why the Caged Bird Sings (1969): 1944-ig (17 éves koráig)
Gather Together in My Name (1974): 1944–1948
Singin' and Swingin' and Gettin' Merry Like Christmas (1976): 1949–1955
The Heart of a Woman (1981): 1957–1962
All God's Children Need Traveling Shoes (1986): 1962–1965
A Song Flung Up to Heaven (2002): 1965–1968
Mom & Me & Mom (2013): áttekintés


Fogadtatása és öröksége
Hatása


Amikor 1969-ben megjelent az I Know Why the Caged Bird Sings, Angelout újfajta memoáríróként üdvözölték, ő volt az egyik első afroamerikai nő, aki nyilvánosan képes volt írni magánéletéről. Hilton Als irodalomtudós szerint a fiatal fekete írónőket mindaddig a háttérbe szorították, nem tudták főszereplőnek bemutatni magukat az általuk írt irodalomban. John McWhorter is egyetértett ezzel, és apologetikusnak tartotta Angelou műveit. Szerinte Angelou annak az afroamerikai hagyománynak a része, amely a fekete kultúra védelmében jött létre: „irodalmi megjelenése annak a követelésnek, ami a kor fekete tudományos életét uralta”. Julian Mayfield író, aki szerint a Caged Bird „szavakkal leírhatatlan mestermű”, amellett érvelt, hogy Angelou önéletrajzi művei nemcsak a fekete írónők, hanem általában az afroamerikai életrajzirodalom egésze számára prededenst teremtettek. Als szerint a Caged Bird az egyik első alkalom az irodalomban, amikor egy fekete önéletrajzíró „belülről ír a fekete tapasztalatról, védekezés és bocsánatkérés nélkül”. Művei révén Angelou közismert és nagy tiszteletben álló szószólója lett a feketéknek és a nőknek. Kétségkívül „Amerika leginkább szem előtt lévő fekete önéletrajzi írónője lett”, „a korszak egy jelentős hangja”. Ahogy Gary Younge kijelentette: „Maya Angeloura talán minden élő írónál inkább igaz, hogy az élete szó szerint a műve.”

Hilton Als szerint bár a Caged Bird fontos szerepet tölt be a fekete feminista művek terjedésében az 1970-es években, ez nem annyira eredetiségének köszönhető, mint inkább annak, hogy visszhangzik benne a korszellem, illetve annak az időszaknak, amiben született: az amerikai polgárjogi küzdelem lezárulása idejének. Als kijelentette, hogy Angelou írásai, melyeknek inkább célja a kitárulkozás, mint a politika vagy a feminizmus, több más írónőt is felszabadítottak, lehetővé tették számukra, hogy szégyen nélkül kitárulkozzanak a világ előtt. Angelou egy kritikusa, Joanne M. Braxton szerint a Caged Bird „talán a legesztétikusabb életrajz” ebben az időszakban afroamerikai nőtől.



Kritikai fogadtatása


Elsie B. Washington kritikus – valószínűleg annak a hatására, hogy Bill Clinton felkérte Angelout, hogy szavaljon a beiktatásán – „a fekete nők koszorús költőjének” nevezte Angelout. Az ünnepség után önéletrajzi és verseskötetei eladási példányszáma 300-600%-kal nőtt, és a Bantam Booksnak 400 000 példányt újra kellett nyomtatnia, hogy lépést tudjon tartani a kereslettel. A Random House, amely Angelou könyveinek keménykötésű kiadását forgalmazta és az év folyamán az ünnepségen elhangzott verset is megjelentette, közölte, hogy 1993 januárjában többet adtak el a műveiből, mint 1992-ben egész évben, ami 1200%-os növekedést jelentett. Mikor kritizálták, amiért élettörténetét írja meg, Angelou egyszer azt mondta: „Egyetértek Balzackal és azokkal a 19. századi írókkal, legyenek akár feketék, akár fehérek, akik azt mondják: 'Pénzért írok.'”

Angelou könyveit, főleg az I Know Why the Caged Bird Singset több szülő is kritizálta, emiatt számos helyen kivették az iskolai tananyagból és lekerült az iskolai könyvtárak polcairól. Az Országos Cenzúraellenes Szövetség szerint a szülők és az iskolák azt kifogásolták, hogy a műben leszbikus kapcsolat, házasság előtti együttélés, pornográfia és erőszak szerepel. Voltak, akik a könyv szexualitást részletesen ábrázoló részeit, a vallás nem kellőképpen tiszteletteljes bemutatását és a szöveg nyelvezetét kifogásolták. A könyv a harmadik helyre került az Amerikai Könyvtárosszövetség által összeállított, az 1990 és 2000 közti időszakban legtöbbet kifogásolt könyvek listáján, és a hatodik helyre a következő évtizedben.



Díjai és kitüntetései


Angelout számos egyetem, irodalmi szervezet, kormányhivatal és más csoport tüntette ki munkájáért. A Caged Birdöt National Book Awardra jelölték, a Just Give Me a Cool Drink of Water 'fore I Diiie című verseskötetet Pulitzer-díjra, a Look Away című, 1973-ban bemutatott drámában nyújtott alakítását Tony-díjra, és felolvasott verseinek hangfelvételét háromszor is Grammy-díjra. 1995-ben könyvkiadója, a Random House adatai szerint ő vezette a leghosszabb ideig (két évig) a The New York Times puhafedelű nem fikciós könyveinek bestsellerlistáját. Két elnöki bizottságban szolgált, 2000-ben a National Medal of Arts, 2008-ban a Lincoln Medal, 2011-ben a Presidential Medal of Freedom kitüntetettje lett. Több mint harminc díszdoktori címet kapott.



Művei az oktatásban


Angelou műveit narratíva és multikulturális megközelítés szempontjából használták a tanárképzésben. Jocelyn A. Glazier, a George Washington University professzora az I Know Why the Caged Bird Sings és a Gather Together in My Name felhasználásával tanította a leendő tanárokat arra, hogy beszéljenek a faji kérdésről az osztályteremben. Glazier szerint Angelou öngúnya, humora, iróniája és az, ahogyan lekicsinyli a történteket, bizonytalanságban hagyja olvasóit afelől, mit hagyott ki írásaiból, és hogyan reagáljanak a leírtakra. Az, ahogyan leírja, hogyan tapasztalta meg a rasszizmust, arra kényszeríti fehér olvasóit, vizsgálják meg érzéseiket a fajjal és saját kivételezett helyzetükkel kapcsolatban. Glazier úgy találta, míg a kritikusok az Angelou által alkalmazott irodalmi módszerekre összpontosítottak, és arra, hol fér bele az afroamerikai önéletrajzirodalom kereteibe, az olvasók meglepetéssel reagálnak a történetre, főleg, amikor a műfaj keltette előzetes elvárásokkal veszik kézbe a kötetet.

Daniel Challener 1997-ben megjelent Stories of Resilience in Childhood („A gyermekkori rugalmasságról szóló történetek”) című művében a Caged Bird eseményeit elemezte, hogy bemutassa a gyermekek rugalmasságra való képességét. Challener úgy vélte, Angelou könyve hasznos keretet nyújt, amelyen belül megvizsgálhatóak azok az akadályok, melyekkel a Mayához hasonló gyermekek találkoznak, és az, hogyan segíthetnek a közösségek, hogy a gyermek sikeres legyen az életben, ahogyan Angelou. Chris Boyatzis pszichológus arra használta a könyvet, hogy kiegészítse tudományos elméletét és kutatását a gyermeki fejlődés olyan területein, mint az énfogalom és önbizalom kialakulása, az egó rugalmassága, alsóbbrendűség, a rossz bánásmód hatásai, nevelési stílusok, testvéri és baráti kapcsolatok, nemi szerepek, kognitív fejlődés, pubertás és az egyéniség alakulása serdülőkorban. Úgy találta, a könyv nagyon hatékony arra, hogy a való életből vett példákkal illusztrálja ezeket a pszichológiai fogalmakat.



Stílusa az önéletrajzi művekben


Angelou írástechnikája, úgymint a párbeszédek, jellemzés, történetvezetés, helyszín és nyelvezet sokszor vezetett oda, hogy könyvei az önéletrajzi fikció kategóriába lettek besorolva. Maria Lauret feminista tudós szerint Angelou szándékosan törekedett arra, hogy megváltoztassa az önéletrajzok általános szerkezetét azzal, hogy kritizálja és kiterjeszti a műfajt. Mary Jane Lupton szerint Angelou minden önéletrajza követi a műfaj elterjedt szerkezetét: egy szerző írta őket, az események időrendben követik egymást, megvan benne a műfajra jellemző jellemzés, technikák és témá. Angelou elismerte, hogy műveiben helyet kaptak fiktív elemek is, és Lupton is kijelentette, hogy Angelou hajlamos „eltérni attól az elterjedt vélekedéstől, hogy az önéletrajzi műnek igaznak kell lennie”. Ez párhuzamba állítható az abolicionizmus kori önéletrajzi művekkel, melyekben, ahogy Crispin Sartwell afroamerikai tudós megfogalmazta, az igazságot néha cenzúrázni kellett, hogy a szerző védje saját magát. Lyman B. Hagen szerint Angelou művei az afroamerikai önéletrajzi irodalom hagyományába illenek, de ezen belül egyedi értelmezést adnak a formának.

Az afroamerikai irodalmat tanulmányozó Pierre A. Walker szerint a fekete irodalom történelmének nagy részét az a kihívás jellemezte, hogy a szerzőknek el kellett érni azt a státust, hogy művüket irodalomnak tekintsék, mielőtt el tudták volna érni politikai céljaikat. Ezért tudta Angelout szerkesztője, Robert Loomis rávenni, hogy írja meg a Caged Birdöt: kihívást állított elé, tud-e olyan önéletrajzot írni, ami magas irodalomnak számít. Angelou elismerte, hogy követte a rabszolgairodalom hagyományát abban, hogy „egyes szám első személyben beszélt a többes szám első személyről, azt mondta, hogy 'én', miközben azt értette alatta, hogy 'mi'.” John McWhorter szerint Angelou művei védik az afroamerikai kultúrát és harcolnak a negatív sztereotípiák ellen. Szerinte a könyvek olyannak tűnnek, mint amiknek a célközönsége nem felnőttekből, hanem gyerekekből áll, és úgy vannak megszerkesztve, hogy alátámasszák a fekete kultúra védelmében tett törekvéseket. Úgy véle, Angelou, ahogy műveiben ábrázolja magát, a tipikus „nehéz helyzetben lévő fekete amerikai”, és bár könyvei „elavultak”, elismerésre méltó, ahogy „megnyitották az utat a kortárss fekete írók előtt, hogy végre egyének lehessenek, nem egész fajuk képviselői egy személyben”. Lynn Z. Bloom Frederick Douglass írásaihoz hasonlította Angelou műveit, és úgy vélte, mindketten elérték céljukat: hogy leírják a fekete kultúrát és érthetővé tegyék a szélesebb fehér közönség előtt.

Sondra O'Neale szerint bár Angelou költészete beleillik az afroamerikai szájhagyomány keretébe, „prózája a nyugati formák klasszikus technikáit alkalmazza” és bár elkerüli az egy az egyben fekete nyelvezetet, párbeszédeiben sikeresen kifejezi a gettóstílust. McWhorter szerint a nyelv, melyet Angelou használ, és az emberek, akiket életrajzi írásaiban leír, nem valószerűek, így eltávolítják a szerzőt az olvasótól. „Sosem olvastam még olyan önéletrajzi írást, amelyben ennyire nehezen tudtam átérezni, hogy beszél a szereplő és ki ő valójában.” Úgy érezte többek között, hogy a fontos szereplők, mint maga Angelou, a fia, Guy és az anyja, Vivian nem úgy beszélnek, ahogy várható lenne, beszédük „meg lett tisztítva”; Guy a fiatal fekete férfit, Vivian az idealizált anyafigurát jelképezi, és a merev beszédmód, melyet Angelou használ leírásuknál és párbeszédeikben, mintha szándékosan próbálná bizonygatni, hogy a feketék képesek a standard nyelvváltozattal kifejezni magukat. Elismerte, hogy a stílusért nagyban felelős a művek apologetikus jellege. Mikor a mű született, az 1960-as évek végén, az irodalomban elvárt volt az organikus egység, és az író igyekezett olyan művet írni, ami megfelel ennek az elvárásnak. A műben leírt események novellák sorozataként követik egymást, de nem áll fenn szigorú időrend, ehelyett témák köré csoportosulnak, úgymint rasszizmus, önazonosság, család, utazás. Valerie Sayers irodalomtudós szerint Angelou költészete és prózája hasonló, mindkettő a szerző közvetlen hangvételén, az állandó ritmus és a hirtelen váltások váltakozásán és a hasonlatokon és metaforákon alapul. Hagen szerint Angelou műveire a hagyományos irodalmi kánon és az afroamerikai közösség szájhagyománya is hatással volt; írásaiban több mint 100 irodalmi alakra utalt, de a blueszene jellegzetességeit is felhasználta, közte a beszámolást az életről és küzdelmekről, az ironikus alábecslést, a természetes metaforákat, ritmusokat és intonációkat. Nem történetszálon alapulnak az írásai, hanem személyes élmények és történelmi események formálják könyveit.



Költészete


Bár Angelou költőnek és drámaírónak tartotta magát, amikor szerkesztője, Robert Loomis rávette az I Know Why the Caged Bird Sings megírására, leginkább életrajzi műveiről ismerik. Lupton szerint azonban számos olvasója elsődlegesen költőnek tartja. Elsie B. Washington kritikus „a fekete nők koszors költőjének” nevezte, verseit pedig az afroamerikaiak himnuszainak. Költőként éppolyan sikert aratott, mint életrajzi szerzőként. Már pályafutása elején felváltva adta ki életrajzi írásait és versesköteteit. Első verseskötete, a Just Give Me a Cool Drink of Water 'Fore I Diiie 1971-ben jelent meg, röviddel az I Know Why the Caged Bird Sings után, és Pulitzer-díjra jelölt bestseller lett.

Angelou egyik leghíresebb verse az On the Pulse of Morning, melyet Bill Clinton beiktatásán szavalt el 1993-ban. Lupton kijelentette, hogy „Angelou nagyságát ennek a versnek fogják tulajdonítani”, és hogy a költő színpadias előadásmódja, melynél alkalmazta színészként és szónokként tanult képességeit, visszatérést jelentett az olyan afroamerikai szónokok beszédstílusához, mint Frederick Douglass, Martin Luther King és Malcolm X. Angelou másik híres nyilvános verssszavalása az A Brave and Startling Truth előadása volt 1995-ben, az ENSZ alapításának 50. évfordulóján. Szintén 1995-ben elszavalta egy versét a Million Man March (Egymilliók vonulása) néven ismert fekete emberjogi rendezvényen. 2009-ben a Michael Jacksonról írt We Had Him című versét Queen Latifah olvasta fel a sztár temetésén.

Gillespie kijelentette, hogy Angelou „az Arkansas állambeli Stampsben szeretett bele a költészetbe”. Miután nyolcévesen megerőszakolták, és néma lett, rengeteg irodalmi művet olvasott és tanult meg kívülről, köztük verseket. A Caged Birdben leírta, hogy egy barátja, Mrs. Flowers segített neki, hogy elszavalja ezeket, így kitörjön a némaságból. Gillespie szerint Angelou verseinek nyelvezete „a feketék beszédének gazdagságát és érzékenységét tükrözi”, ezért hangosan kell olvasni őket. Ezt maga Angelou is megerősítette egy 1983-ban adott interjújában.

Zofia Burr úgy vélte, Angelou azért „nem képes lenyűgözni a hivatásos verskritikusokat”, mert versei témája és népszerűsége nem tetszik nekik, emellett a kritikusok jobban értékelik a verset írott, nem szóban előadott műfajként. James Finn Cotter kritikus, amikor Angelou 1976-ban megjelent Oh Pray My Wings Are Gonna Fit Me Well verseskötetéről írt kritikát, a kötetet „a siker veszélyei szerencsétlen példájaként” jellemezte. John Alfred Avant kritikus a Pulitzer-díjra jelölt Just Give Me a Cool Drink of Water 'Fore I Diiie-ról írta, hogy „nem tökéletes, semmilyen szempontból.” Burr ellenvetése szerint Angelou kritikusai nem veszi figyelembe a költő tágabb célkitűzését: hogy „reprezentatív legyen, nem egyéni, és irányadó, nem kitárulkozó.”

Joanne Braxton kijelentette, hogy „Angelou közönségét, ami nagyrészt nőkből és feketékből áll, nem nagyon érdekli, mit mondanak műveiről az uralkodó irodalmi hagyomány fehér és/vagy férfi kritikusai. Ez a közönség nem irodalomkritikusokat olvas, hanem Maya Angelout.”



Angelou minden szempontból teljes életet élt: a világválság kori Dél kemény világából jött, volt prostituált, énekesnő, fellépett a Porgy és Bessben, koordinátor volt Martin Luther King mellett a Déli Keresztény Vezetők Konferenciáján, újságíró Egyiptomban és Ghánában a dekolonizáció szédítő napjaiban, Malcolm X kortársa, a wattsi lázadások szemtanúja. Ismerte Kinget és Malcolmot, Billie Holidayt és Abbey Lincolnt.
/John McWhorter kritikus, The New Republic/


"A műveim, az életem, minden, amit teszek, a túlélésről szól, nem a puszta, szörnyű, fáradalmas túlélésről, hanem a hittel és eleganciával valóról. Az ember sok kudarccal szembesülhet, de nem szabad hagynia, hogy legyőzzék."
Maya Angelou

"Az írást éppannyira az életem részévé teszem, mint az evést vagy a zenehallgatást."
Maya Angelou, 1999

"Írás közben kalap vagy nagyon szorosra kötött kendő van a fejemen. Azt hiszem, így akadályozom meg, hogy az agyam kiszivárogjon a koponyámból és nagy szürke cseppekben lefolyjon a nyakamon, a fülembe, az arcomon."
Maya Angelou, 1984

"Semmi nem ijeszt meg annyira, mint az írás, de semmi nem elégít ki ennyire. Olyan, mint a [La Manche] csatornában úszni, szemben az angolnákkal, a hullámokkal, a hideggel és piszokkal, aztán elérni a túlpartot és a szárazföldre tenni a lábad."
Maya Angelou, 1989

Re: Igaz Mese

Elküldve: 2014.06.16. 23:01
Szerző: ssuggame
Melitta Bentz - aki szerette a kávét


Kép


A kedélyes háziasszony nagyon szerette a kávét, ám roppant módon zavarta a csésze alján leülepedő, sötétbarna zacc. Egy napon egyszerű, de nagyszerű ötlete támadt: itatóspapírt tölcsér formájúra tekert, ebbe öntötte a kávét, majd leforrázta forró vízzel. Ezzel megszületett a német nyelvterületen ma is népszerű Melitta kávéfilter. Mindez 1908-ban történt.

A szabadalmaztatott termék jogdíja ma is szép summát hoz Frau Bentz örököseinek.

Re: Igaz Mese

Elküldve: 2014.06.16. 23:02
Szerző: ssuggame
Óbecsey István: Szeressétek az öregeket



Nagyon szépen kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.

A reszkető kezű ősz apákat,

A hajlott hátú jó anyákat...

A ráncos és eres kezeket,

Az elszürkült sápadt szemeket...

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.



Simogassátok meg a deres fejeket,

Csókoljátok meg a ráncos kezeket.

Öleljétek meg az öregeket,

Adjatok nekik szeretetet.

Szenvedtek ők már eleget,

A vigasztalóik ti legyetek.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.



Ne tegyétek őket szűk odukba,

Ne rakjátok őket otthonokba.

Hallgassátok meg a panaszukat,

Enyhítsétek meg a bánatukat.

Legyen hozzájuk szép szavatok,

Legyen számukra mosolyotok.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.



Ők is sokat küzdöttek értetek,

Amíg fölnevelkedtetek,

Fáradtak ők is eleget,

Hogy ti módosabbak legyetek.

Ők is elfogadtak titeket,

Mikor Isten közéjük ültetett.

Azért én kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.



Ha majd az örök szeretet

Elhívja őket közületek,

Ti foglaljátok el a helyüket,

Mert ti lesztek majd az öregek.

S mindazt, mit nekik tettetek,

Azt adják nektek a gyerekek.

Azért előre intelek titeket,

Szeressétek az öregeket.


Re: Igaz Mese

Elküldve: 2014.06.16. 23:03
Szerző: ssuggame
szia Marcsi :)

Kép

Re: Igaz Mese

Elküldve: 2014.07.08. 01:34
Szerző: ssuggame
Egyedül a pékné Annus



Pékné Annus széles mosollyal libbent fel a buszra és nagy hangon üdvözölte a visszafojtott hangon trécselő asszonyok társaságát. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy elnézést kérjen. Neki itt legalább annyi joga van késni, mint bármelyik másik utazónak. Különben sem fordulhat elő, hogy éppen ő maradjon le a programról, amikor maga szervezte az egészet. Azt meg nem kell tudni senkinek ezek közül, hogy két öltő ruhát váltott mire sikerült elindulnia, mert egy hőhullám öntötte nyakon pontosan abban a percben, amikor kettőre zárta maga mögött a kaput. Az is lehet, hogy csak túl meleg volt ehhez a kötött kardigánhoz. Mikor végre lecsendesedett a forróság a testében, rögvest fázni kezdett és kezdhette az öltözködést elölről. Még megigazított néhány csattot a kontyában, aztán elégedetten szemlélte végig a művét a duplatükörben. Mert a péknének lángvörösen izzó, dúsan hömpölygő haja volt. Az igaz, hogy hat hetente utána igazította a színét a fodrász, de attól az még mind az ő tulajdonában volt.

Ebből a hajból annak idején olyan termetes kontyot rakott Annus, hogy a pék kezéből reggel hatkor kitáncoltak a frissen sült briósok. Nagyot nevetett Feri ügyetlenségén a fiatal segédlány, aztán marokra kapta a köténye elejét, s egy szálig felkapkodta a szédült süteményeket a földről. Feri meg csak állt elvörösödve és várta, hogy Annus gondosan lefújkálja a láthatatlan porszemeket a briósokról. "Jó lesz ez így is a bereckieknek." Mosolygott huncutul a zöld szemével a pék szerelemtől kábult tekintetén. Pedig Feri is berecki volt ízig-vérig, de Annust ez egy cseppet sem zavarta. Ő itt csak átutazóban élt a nagyanyjával amíg be nem tölti a 18-at, utána úgy is felmegy majd Pestre, hogy ott találja meg a szerencséjét. Ki tudja, lehet, hogy valaki rácsodálkozik az utcán és másnap színésznőt csinál belőle, vagy beleszeret egy gazdag üzletember és soha többé nem kell dagasztós tálat mosogatnia. Annyi biztos, hogy vele nagy tervei voltak az Alkotónak különben nem pazarolt volna ilyen gyönyörűséges hajkoronát a fejére és olyan ringós lépést a járásába. De Annus nem pusztán csak szép lány volt, de ráadásul még okos is. Sosem tudott volna megelégedni azzal, hogy egy egyszerű pékné maradjon Berecken, még akkor sem, ha Feri annyi gondoskodó figyelemmel vette körül, amennyit sosem látott más férfitől beleszámítva a saját apját is, aki miatt két éve elhagyta a szülői házat. Tudta jól ezt a fiatal pék, csak megzabolázni nem tudta a szívét. Hogyan is tehette volna, amikor a lány úgy billent be minden hajnalban a pékségbe a feltűzött lánghajával, hogy abba belesajdult a férfi egész mellkasa. Egy nap aztán nem bírta tovább hordozni magában a vágyat, s ahogy Annus felegyenesedett a kemence ajtajától és szabad kezével kiterelgetett egy eltévedt fürtöt a kipirosodott arcából, Feri a dereka köré fonta a karját és olyan reményvesztetten szorította magához a lány meleg testét, mintha bizonyosan tudta volna, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Annusnak alig három perc kellett ahhoz, hogy az új helyzetet végiggondolja, s bár kellemesen meglepte az amúgy igen szolid pék szakavatott csókja, azért csak sikerült egy erélyes mozdulattal eltolni magától Ferit, s nagyot koppantani a kezében tartott tepsivel a szerelmes fiú fejére. "Mégis mit képzelsz, te péklegény?!" - kiáltott rá kihevülten a kemence melegétől és talán egyébtől is a lány, de azt sosem vallotta volna meg ennek az egyszerű berecki fiúnak. "Azt képzelem, Annus, hogy ha hozzám jössz feleségül, én cukorral meg fahéjjal szórom be a földet is előtted!" Hanem amaz csak nagyot legyintett a pék hirtelen született vakmerőségén, s miután a tepsitől időközben megszabadult, csípőre tett kézzel válaszolt a kérőjének. "Feri, neked egészen elment a józan eszed! Te tényleg azt hiszed, hogy én egy péklegénynek tartogatom magam? Hogy képes lennék Berecken megvetni a lábam és életem végéig kenyeret dagasztani ezeknek, hogy legyen mit vágniuk a zsíros szalonnájuk mellé? Gyorsan verd ki a fejedből ezt a gondolatot, a fonott kalácsnak valót meg kezd újradagasztani, mert ahogy elnézem, igen rendesen kikelt az edényből." Feri akkorát ütött a túlkelt tészta tetejébe, hogy az olyat sóhajtott, mintha az utolsó lehelletét adta volna ki. Aznap a fonott kalács egy órával később került a polcokra, amit a bereckiek szóvá is tettek a boltosnak. A boltos csak a fejét rázta, hogy ő ugyan nem tud semmit, talán a Pünkösdinét kellene megkérdezni, az átellenben lakik a pékkel. A Pünkösdiné már tíz órakor ott súrolta a lábát a pékség bejárata előtt, de Annus most nem szaladt elé, hogy betessékelje a hidegről. Tudta jól, hogy aznap miért ragaszkodik az öregasszony a meleg cipőhoz, s hogy behozza a kíváncsisága akkor is, ha nem kérik. Úgy surrant ki a hátsó ajtón, mintha éppen kirabolta volna a pékséget, pedig egyebet nem vitt magával, csak a péklegény szívét, azt meg úgy sem tudná pénzzé tenni, így már a Röges utca sarkán megszabadult tőle.

A nagyanyja szerint a lány még aznap vonatra szállt és meg sem állt Budapestig. Hogyan is tudta volna ő megállítani? Tán fusson utána a köszvényes lábával? Biztos a Rozihoz ment. Már régóta tervezgette, hogy nála fog megszállni, amíg munkát nem talál, de hogy a Rozi ott lakik-e még a Bosnyák tér környékén, arról sosem jött hír. Ő volt Annus egyetlen ángya, aki öt éve hagyta ott az urát, Annus nagyivó bácsikáját, s meg sem állt a fővárosig. Valójában senki sem tudta, hogy miből tartja el magát, s csak Annus remélte, hogy a segítségére lesz egy napon. Két hónapig nem hallottak a szökött lány felől. Egy nap sötétedéskor kopogtattak a fiatal pék ajtaján. Feri éppen a vacsorájához ült, s bosszúsan rúgta ki maga alól a széket, hogy megnézze miért zavarják ilyen későn. Köztudomású, hogy a pékek a tyúkokkal mennek aludni, hiszen azok már négykor szórják a lisztet a dagasztó tálba, hogy hatra kocsira pakolhassák a gőzölgő cipókat. Aznap éjszaka azonban a berecki péklegény nemigen húnyta le a szemét. Annus állt az ajtóban dideregve a hidegtől. A négyes vonattal érkezett Pestről, s a fészerben húzódott meg sötétedésig, hogy meg ne lássák a szomszédok. Feri egy elárvult szó nélkül engedte be. Elé tolta a teli tányérját és csak nézte, ahogy a lány az utolsó cseppig kimeregette a zöldbablevest. "Második van? Valami cukros-fahéjas?" A fiú lisztet vett elő meg dagasztó tálat. "Beletelik egy jó órába. Megvárod-e?" "Én meg, ha nem bánod." "Nem bánom." A pap csak kétszer tudta kihirdetni az ifjú párt a templomban. Három hét múlva megvolt az esküvő, hogy Annus kölcsönbe kapott menyasszonyi ruhája nehogy elhasadjon a gömbölyödő formáján. A menyecsketánc alatt is többször leültette a vőfély, hogy szusszanhasson egyet. A baba két hónappal született korábban az idejénél. "Nem lehet manapság tudni, miként számolják az időt ezek az orvosok." Panaszkodta Annus nagyanyja a boltban a Pünkösdinének. "De ha holnap reggel bejön a pékségbe, kap öt olyan ropogós zsemlét, ami abban a percben jött ki a kemencéből, csak ne firtassa tovább ezt a számolgatást a faluban."

A pékné megállt a busz elején, jobb kezével megtámaszkodott az első ülés támláján, a baljával felmérte, mennyire tart a kontyja, aztán kicsit felszegte az állát. "Na, berecki nyugdíjas klub, kinek hiányzik a padtársa?" Az asszonyok bizonytalanul néztek maguk köré, de nem szólt senki. "Azt írták azok a vidékiek a ma reggeli email-ben, hogy csülökpörkölt lesz ebédre. Most szóljon, aki vegetariánus!" Ezt már csak nem lehetett nevetés nélkül hagyni. Hiába, egyedül a pékné Annus tudott ilyen jó hangulatot teremteni. "Pistám, akkor csapjunk a lovak közé!" - szólt oda a vörös hajú asszony a sofőrnek. "Annus, nem a te urad parkolt a busz elé?" Feri egy teli rekesz frissen sütött sós kiflit nyújtott fel a feleségének. A kiflik tetején egy papírzacskó fickándozott merészen. "Egy kis útravaló az asszonyoknak. Az meg a tiéd, Annus, egy cukros-fahéjas." S a bereckiek irigykedve nézték, ahogy az a kettő egymás szemébe kapaszkodott búcsúzóul.

Re: Igaz Mese

Elküldve: 2014.07.08. 01:35
Szerző: ssuggame
A legferdébb torony


A közhiedelemmel ellentétben nem a Pisa-i ferdetorony viseli ezt a címet, hanem egy német kisváros templomának tornya. Bár a Suurhusen-i torony három századdal később épült és 27 méterével csak fele olyan magas, mint az olasz turistalátványosság, az 5,19 fokos dőlésszög méltó helyet foglal el a Guiness-rekordok könyvében.

Kép
Kép

A templom 1255-ben tölgyfaalapra épült, amely nedves talajon volt, ezért az 1450-ben hozzáépült torony a faalap korhadását követően egyre távolabb került függőleges állapotától. 1975-ben a dőlésszög akkorára nőtt hogy a templomot be kellett zárni, majd 21 év múlva stabilizálták a torony dőlését, így az egyre nagyobb hírnévre szert tevő templomot még ma is rengetegen látogatják.