Szösszenetek

Ez itt minden olyan kommunikáció színtere, amely nem kapcsolatos az Én Kicsi Tanyámmal
Avatar
Slade
Hozzászólások: 1471
Csatlakozott: 2012.05.06. 17:39
Tartózkodási hely: Az Árnyékokban

Re: Szösszenetek

HozzászólásSzerző: Slade » 2015.12.16. 04:11

Duel of Demons (Ördögi Összecsapás) - 3. rész



Makuta időben állt talpra ahhoz, hogy szembeszállhasson Apeppel. A kígyó marásra készülődve ágaskodott fel, majd lecsapott. Hirtelen megtorpant a támadásban, pont a harcos előtt két méterrel, fejét alig a föld fölött tartva. Makuta az utolsó pillanatban hatalmasra tárta mindkét szárnyát, amivel láthatóan megzavarta a hüllőt. Az értetlenül kapkodta tekintetét el-vissza. Teridax kihasználta az alkalmat, támadásba lendült. Kezeit összekulcsolta, szárnyait hátra csapta és előre szökkent, majd összekulcsolt ökleivel felülről hatalmasat ütött a bestia fejére. A kígyó berepesztette a betont, ahogy földhöz vágódott. Makuta azonnal hátraszökkent, ami nem a legszerencsésebben sikerült, mert az egyik lába megcsuklott. Még mindig elég gyenge volt, a méreg hatásai tartottak. Sikerült visszanyernie egyensúlyát, amire szüksége is volt, a kígyó rögtön támadt.

Félreugrani nem volt ideje, így két kezével elkapta a hüllő felső és alsó állkapcsát. Amennyire tudta, szétfeszítette, míg az próbálta összezárni. A kígyó jobbra-balra rázta fejét, Makuta azonban tartotta a helyét a rázkódás ellenére. Aztán Apep erejét ellene fordította, egy jobbra rázásnál az azonos irányba, az ő szempontjából balra rántotta a fejét, amibe a saját testsúlyát is belevitte, fél lábra állt. Teridax hatalmas erővel vágta a démon fejét a földbe, úgy, hogy annak több jobb oldali foga kitörött. Ezúttal sikerült neki akkora ütést a kígyó fejére mérni, hogy az elájult. Ezt kihasználva elindult hátrafelé, de szemét nem vette le átmenetileg mozgásképtelen ellenfeléről.

Tudta, hogy hamarosan jön a második kör, amit egy az eddigieknél sokkal hergeltebb kígyóval kell megvívnia. Újra félkézre rogyott. Raven nem messze tőle leszállt és odafutott hozzá. Arra a vállára tette a kezét, amelyik keze szabad volt, tehát a balra.
- Makuta, van egy ötletem.
A harcos kábult szemekkel nézett rá.
- Te még mindig itt vagy?! Hord el magad! – ezzel ellökte magától a lányt – Nem azért nyertem neked időd, hogy visszajöjj meghalni. Nekem már úgyis mindegy… - itt a keze kicsit megrogyott – Akkor legalább magadat mentsd meg!
- Ha meghalsz, Apep nem fog leállni. Utánunk fog jönni. Egy kígyó mindig megöli az áldozatát, ha arra egyszer rááll. Megöli vagy ő hal meg, de nem nyugszik!
- Ez már nem az én problémám.
- De igen. Megállapodtunk, nem? Akkor tartsd is be az alku rád eső részét!

Makuta szemei szinte villámlani kezdtek, egészen visszanyerte tiszta látását. Fellökte magát újra két lábra és dühödten indult Raven felé. Hangja szinte mennydörgött.
- Kinek képzeled te magad, húscafat?! Hogy jössz te ahhoz, hogy számon kérj rajtam bármit is?!
Raven elkezdett hátrálni. Közé és Makuta közé egy postaláda került, amit a harcos karjának egy csapásával messzire repített el. A postaláda magasan szállt el, belőle levelek hullottak ki, majd egy parkoló autóra zuhanva összetörte azt.
- Egyet jól jegyezz meg, földi! Itt a játékszabályokat ÉN diktálom! Ha úgy tartja kedvem, akkor az egészet semmisnek tekintem…
Raven nem tudott hova hátrálni, egy falhoz érkezett. Makuta egész közel hajolt. Farkasszemet néztek egymással.
- Sőt… Egy okot mondj rá, miért ne öljelek meg itt és most, jelentéktelen kis kölyök!

Apep elkezdett hevesebben szuszogni, a teste enyhén mocorgott. Raven és Makuta is rögtön rá szegezte a tekintetét.
- Remek… A dög mindjárt felébred. – nyugtázta Makuta.
- Teridax, lenne egy javaslatom, hogyan győzhetnéd le ezt a kígyót. Hallgass meg. Kérlek.
- Csak ez hiányzott! Egy újabb „fantasztikus” ötlet egy tudatlan, tolakodó kiscsajtól...
Makuta hátrált egy kicsit. Az egyre hevesebben mocorgó Apepre nézett.
- Tudod mit? Mondd. Ezt az állapotot még TE sem tudod tovább rontani.
Raven kicsit oldalra szegte a fejét, láthatóan bosszantotta Makuta arroganciája.
- TEHÁT… - kezdte el szemrehányó hangsúllyal, majd hamar lehiggadt – Annyit akartam mondani, hogy mivel kígyó, nem tud kétfele figyelni. Ez a gyengéje.
- Pfff… - méltatlankodott Teridax - Kösz a tippet. És akkor most mit tegyek? Csináljak magamból még egyet?!
- Nem. Segítek neked elterelni a figyelmét, hogy le tudd győzni.
- Szó sem lehet róla.
- Miért nem? Inkább meghalnál?
- Nem. De nem akarom kockára tenni azt, ami miatt eleve ezt az egészet elvállaltam. Ha te meghalsz, mi értelme volt ennek az küzdelemnek, ami engem illet? Egyébként pedig nincs kedvem magamon kívül mást is védelmezni. Az előbb is éppen hogy csak nem ölt meg.
- Ahogyan téged is! – vágott vissza Raven.

Makuta dühösen hunyorított, miközben a foga között sziszegett. Nagyon tudta irritálni, amikor Ravennek igaza van. Apep elkezdett felemelkedni, de még nem egészen volt magánál.
- Tikk-takk, Teridax. Döntened kellene.
- Legyen. – sóhajtott – Viszont akkor engedd meg, hogy felvértezzelek!
- Én nem hordok páncélt.
- Most fogsz. – szólt ellentmondást nem tűrő hangon Makuta – Szerinted ha engem így legyengített a mérge, akár egyetlen csepp mit csinálna a te kis gyenge testeddel? Azelőtt szétmarná a hangszálaidat, hogy sikítani tudnál a fájdalomtól. Azelőtt megtörné az elmédet a fájdalom, hogy egyáltalán felfognád, mi is történt igazából. Azelőtt zuhannál halottan a föld felé, hogy a méreg egyáltalán minden hatását kifejtette volna. Biológiai lény vagy, a méreg veled szemben különösen hatásos. Meg se kell marnia, elég, ha a bőrödre csöppen. Garantált, gyors, és hihetetlenül fájdalmas halál. Ha segíteni akarsz, vagy úgy csinálod, ahogyan én azt megengedem. Vagy egyáltalán ne segíts.

- Rendben van.
Makuta szárnyaival körbeölelte Ravent. A lányt egy fekete árnyékgömb vette körül, miközben Makuta szárnyaiból kisebb-nagyobb darabok váltak le és a gömb belsejébe kerültek. Apep közben felemelkedett és kábán nézett maga elé. Ahogy tisztulni kezdett a látása, észrevette a fekete árnyékenergia-gömböt, aztán Makutát is. Lassan közeledett feléjük. Teridax rápillantott. Kitárta most már szaggatott, néhol csupán egy fém csontvázként megmaradt szárnyait. A gömb halványult, aztán árnyakká foszlott szét. Raven állt benne, immár új vértjében. Az ízületeknél, mint a térd, könyök, nyak, combnyak, nem borította páncél, máshol viszont könnyű, de erős vérteket viselt. A páncél ugyan nem volt teljes, de a fontosabb, támadható testtájakat részlegesen vagy teljesen védte. Ilyenek a vállak, a lapockák, a combtájékak, a lábszárak, a derék, a mellkas. Teljes páncélra Makutának nem volt ideje, energiája, továbbá az már korlátozta volna Ravent a mozgásban, és bár a protodermis rendkívül kemény anyag, de nem sérthetetlen. Éppen ezért a páncél egyfajta védőháló volt csak Ravenen, a cél nyilván az volt, hogy ne kelljen használni, így a mobilitás elsődleges szempont volt, Ravent nem lassíthatta le a viselete. A páncélzat fekete és vörös színekben pompázott, néhol némi kék díszítettséggel. Volt támadó funkciója is, az alkarpáncélokon és a lábon lévő védőborításon hegyes, visszahajló tüskék volta. Raven arca szabad volt, de csuklyája helyett most egy különleges, az fej oldalát, hátulját és tetejét védő, egy arcot nem fedő, sisakszerű „maszk” óvta.

Makuta ledobta immáron repülésre alkalmatlan szárnyait, majd Raven mellé lépett.
- Készen állsz? – kérdezte a lány.
- Engem készen teremtettek!
Apep most már tisztán látta őket, földrengető üvöltéssel indult meg feléjük. Raven balra repült, Makuta pedig jobbra szökkent. Apep Makuta után vetette magát. A titán most már teljesen visszanyerte erejét, ugyanolyan fürge, erős volt, koordinációja is a régi. A kígyó felé mart, amire ő átlendült fölötte és a hátára ugrott. A hüllő megfordult és újra mart, ám Makuta a hátán egyensúlyozva kitért előle és bemosott neki egyet jobbról. A kígyó megrázta fejét és újra támadt, mire Teridax leugrott róla. Kikerülte a kígyó lefelé lendülő farkának csapását is. Apep megint felé lendült, de feje felett Raven suhant el, egy energianyalábbal nyakon találva. Utána kapott és üldözőbe vette, ám Teridax a farkára lépett, amitől lendületből az állára zuhant.

Visszafordult, újra Makuta felé indult meg, aki bal kezének öklével a földbe csapott, amitől egy árnyékkitörés futott végig az aszfalton, kettéhasítva azt. Az energia eltalálta Apepet, de ezúttal az támadás ellenére sem állt meg, annyira fűtötte a bosszú és az ölni akarás. Száguldás közben kinyitotta állkapcsát, hogy rögtön marhasson, ám dupla falba ütközött. Raven és Makuta is egy-egy falat emeltek, és bár Ravené áttört, de lelassított annyira, hogy Makutájén már nem jutott tovább, a fekete energiának csapódva harmonikaszerűen összetolódva rogyott földre a feje és testének hullámai. Dühösen rázta a fejét és teljes erejével a falnak feszült, átszabva azt. Teridax megfordult, egy épületnek ugrott, arról ellökte magát, így egyenesen a kígyó fele tartott. Az megint hibázott, így a nyakát elkapva a hátára döntötte. Miután földet értek, Apep dühödten csattogtatta állkapcsait, de nem tudta a nyakán álló Teridaxot elérni. Az leugrott róla, így a hüllő megint utána eredt, amikor érezte, hogy valami a fején landolt.

Raven volt az. Bal kezével a kígyóba kapaszkodott. Jobb kezét bal vállához emelte, majd karjával egy félköríves lendülettel belevágta az alkarpáncélja tüskéit a hüllő pikkelyeibe. Apep velőtrázó övültéssel felbődült. Vér csorgott ki sérült nyakpikkelyei közül. Raven tüskéi mélyen beakadtak a pikkelyekbe és az alatta lévő húsba. Lábaival nekifeszült az állatnak, majd ellökte magát, több pikkelyt is kitépve a manőverrel. Vér fröcsögött ki a sebből, a lány arcára és páncéljára is jutott belőle. A kígyó földöntúli haraggal a szemében fordult meg, hogy megölhesse, de Makuta megint akcióba lendült, hátulról ráugrott a kígyó fejére és a földre zuhant vele. Felállt és megpróbálta lefogni az állatot.

- Látom szeretsz harapni, kígyócska… Lássuk hogy szereted, ha visszaharapnak!
Makuta maszkja felnyílt és láthatóvá vált hüllőszerű állkapcsa, benne a fémfényű fogakkal. Akkorára tátotta, amekkorára tudta, aztán Apep csuklyájába harapott, aminél fogva az imént a földre szorította és aminél fogva most is tartotta. A kígyó hangosan sziszegett a haragtól és a fájdalomtól. Erőteljesen rázta magát, mire Makuta kiengedte az állkapcsa satujából, sőt, a hüllő sikeresen kitépte magát a fogásból is. Ostorszerű farkával hátba vágta ellenfelét, aki ettől félig megpördülve kéz kezére esett. Apep mart, de Teridax kigurult előle. A hátára érkezett. A kígyó fölé tornyosult és hatalmasra tárta pofáját. Makuta elmosolyodott.

- Na gyere, te bestia!
A kígyó lecsapott, ám mielőtt a harcosba mélyeszthette volna fogait, egy autó oldalról a fejébe vágódott. Raven „dobta” neki, telekinetikus erejét használva. Felé fordult, elfeledkezve az alatta lévő Teridaxról. Az felpattant, átfogta a fejét felülről, és a földre szorította, aztán a hozzá legközelebb lévő ház oldalának dobta. A kígyó berepesztette az épület oldalát. Raven Makuta mellé repült és a démonra pillantott. Törmelékek potyogtak rá, miközben dühösen sziszegve szedte magát össze a földről. Raven észrevette, hogy az épület egésze megrogyott.

- Azarath Metrion Zinthos! – hallatszott a varázsige, majd a lány mindkéz kezéből egy-egy energianyaláb tört elő, amik az épület belsejében lévő tartópilléreket fogták körbe. Aztán kezeit egymáshoz közel emelve a két nyaláb vége egy gömbben egyesült, amit határozottan hátrarántott. A két pillér közepét ezzel elvágta. Apep a morajlásra hátrapillantott. Még láthatta a dőlő emeletes házat, aminek a romjai maguk alá temették. Farka tehetetlenül csapott párat, majd úgy tűnt, végleg elnyugodott.
Raven Makutára nézett. Az meredten a romokat nézte.
- Vége?
- Nem hinném.

Teridaxnak igaza volt. A romokról kis törmelékdarabok kezdtek el lefelé görögni, aztán a kígyó kitört alóluk, kitárt csuklyával. Szemei ádázan izzottak, fogairól patakokban csorgott a világoszöld méreg.
Makuta Ravenre nézett, aki viszonozta a tekintetet. Kinyújtotta felé jobb kezét.
- Meg tudsz bízni bennem?
- Én… - Raven lehajtott a fejét, a földre pillantott, aztán behunyta a szemét. Makuta tekintetén látszott, hogy hasonló reakciót várt. Hirtelen azonban Raven felpillantott – Én tudok benned bízni.
A lány a mondatát demonstrálva rámarkolt a harcos kezére, aki határozottan, de nem durván viszonozta a fogást. Teridaxot különös érzés fogta el. Valami, amit évezredek alatt sosem érzett. Nem tudta, mi lehetett az. Egy megmagyarázhatatlan nyugalom fogta el, de némileg meg is rémült, félt az ismeretlentől. Raven látta, hogy a harcos némileg zavarban van. Tekintete is teljesen más volt, mint korábban. A hűvös tekintetű, ádáz, mindig éber szempár most valahogyan nem lélekbehatolóan fürkészett. Nem. Nézett, de nem látott. Most először úgy tűnt, nem volt benne ártó szándék, nem egy mélyebb valóságba tekintett. A zord szempár egészen megenyhült, az élet szikrája villant benne.

Talán egy fél másodpercig tartott ez az állapot, amint Apepre nézett, rögtön visszazökkent a valóságba, szemeiben újra az örök sötétség mélysége tátongott. A kígyó üvöltésétől megremegett az egész város, a levegő szinte megszilárdult ettől az ősi, hatalmas erőtől. Raven és Makuta felé rontott. Utóbbi ekkor elkezdett pörögni, amit a lány futva követett. A fordulat végén Teridax elengedte Raven kezét, aki forogva közeledett Apep felé. Lendületét kihasználva, bal lábával jobb oldalról nyakon rúgta a kígyót, akinek a pikkelyein mély vágás keletkezett, de ezúttal nem húsig hatoló.

Közben Makuta jobbra indult és a balra kidőlő Apep elé állt, kitépett egy villanyoszlopoz és azzal vágta fejbe olyan erővel, hogy a kígyó az utca közepéig repült. Megint megpróbált felágaskodni, de most visszarogyott. Raven a földre ereszkedett. Makuta elindult a kígyó felé, a lány pedig követte. Egymás mellett közeledtek a kifeküdt hüllő irányába, szemből. Az többször megpróbált felkelni, de mindig visszarogyott. Makuta szeme a szokásosnál is ádázabb volt. Raven tudta, mi fog következni. Ám a harcos hirtelen megtorpant, amikor már csak három méterre voltak a kígyótól. Szemei kitágultak.
- Makuta, mi a baj?

Nem kapott szóban választ, viszont Teridax a bal kezének egy hatalmas ütésével Ravent magától nagyjából két méterre repítette. A lány nagyot puffant, és négyszer átfordulva még másfél métert gurult. Dühösen, vicsorogva Makutára pillantott, amikor is hirtelen pánik lett úrrá rajta. Egy vörös lézersugár Makuta ball vállát átszakította, pont ott, ahol pár másodperce Raven feje volt. Rögtön megrogyott a válla, a karja erőtlenül csuklott a teste mellé. A sebből zöldesfekete, sűrű, szinte folyadékként folyó gáz szivárgott. Teridax vére, az antidermis volt az. Jobb kezével a sebhez kapott, betakarva az elülső nyílást, némileg stabilizálva a végtagot is. A lány most a kígyóra pillantott. Szeme még vörösen izzott, szikrázott is, de úgy tűnik második lövésre már nem volt energiája. Kimerült. Makuta lassú, kimért léptekkel közeledett az óriási állat felé. Jobb kezével elengedte bal vállát, ami ismét lerogyott. Bal keze élettelenül csüngött testén. A jobban megjelent ikonikus fegyvere, a kétpengéjű Árnyékpálca.

Odaért Apephez. Az önkívületi állapotban sziszegett.
- Nem, nem, NEEEEM! Te nem pusztíthatssssz el engem! Nem vagy isten! Nem lehet, hogy egy hossssszzád hasonló megsemmisítse a Káossssz Urát!
- Igazad van. Nem vagyok isten.
- Akkor hogy lehet, hogy nem vagy halott?! A mérgem… Élettelenül kellene a földön heverned!
- Én vagyok a Félelem, amitől reszketsz. Én vagyok a Gonosz a szíved sötét sarkaiban. Maga vagyok a Sötétség. És ahogy a Sötétséget, engem sem lehet elpusztítani. A benned rejlő Gonosz teremtménye vagyok, mint ahogy az Árnyak a Fény Gyermekei. Mint ahogy egy Árnyékot, engem sem tudsz megölni… Mert Semmi sem vagyok.*

Makuta a magasba emelte jobb kezét, benne a fegyverrel. Hegyét lefele fordította.
- A nevem… Makuta Teridax. Nem mintha neked már számítana.
Ezzel lesújtott fegyverével, egyenesen Apep koponyájába. A kígyó felüvöltött, majd árnyéksugarak törtek ki a teste különböző pontjaiból. A fájdalomtól sziszegett. Hangja mint az elhaló visszhang hallatszott.
- Egy ősit nem lehet elpusssssztítani! Bolondok! Az idő az örökkévalóságban csak egy folyosó… A tér, csupán egy ablak… Vissssszatérek!!!
Ezzel Apep teste tiszta energiává változott és eloszlott a levegőben. Makuta elrakta fegyverét, majd újra sérült kezét fogva megfordult és elindult. Raven közben feltápászkodott, de ügyet sem vetett rá. Tovább indult, ám a lány utána sietett. Makuta hátra pillantott.

- Mit akarsz már megint?
- Jól vagy? – kérdezte, amikor utolérte.
Teridax a sérült karjára pillantott.
- Csak egy karcolás. Rendbe fog jönni.
- Köszönöm.
- Mit köszönsz?
- Megmentettél.
- Nincs miért köszönetet mondanod.
A harcos megint elindult volna. Közben a többi Titán kicsit közeledett, de tartották a távolságot. Nem voltak elég közel ahhoz, hogy hallják őket. Raven azonban megint megállította.
- Várj!

Makuta most teljesen megfordult.
- Az alkunk… Megtetted, amire kértelek. Most rajtam a sor.
Teridax végigmérte a lányt. Aztán a barátaira pillantott, akiken látszott az aggódás társuk iránt.
- Felejtsd el…
- Tessék?
- Menj vissza a barátaidhoz! Nincs további kötelességed.
- De hiszen… Megígértem. Nem akarom, hogy szánalomból ne akard, hogy betartsam az egyességünk rám eső részét!
- Emlékszel még, mint mondtam nem rég?
- Te diktálod a szabályokat…
Makuta megenyhülve nézett a lányra.
- Igen. Tudod, egyszer egy bölcs személy azt mondta nekem, hogy nem csak az számít, hogy elérjük-e a céljainkat. Az is számít, hogy hogyan.

Raven arcán egy alig látható mosoly jelent meg. Makuta leguggolt hozzá.
- Add a tenyered!
A lány kinyújtott a kezét. Makuta rátette az ő tenyerét. Raven karjában bizsergő érzés futott át. Teridax ezután gyengéden odébb tolta a Titán ujjait, hogy azok ökölbe szoruljanak. Raven érezte, hogy valami lapos, fémes dolgot tart a kezében.
- Tedd el! Még jól jöhet szükség esetén. Most pedig menj, még mielőtt meggondolom magam!
Raven ennyit suttogott.
- Köszönöm.
Makuta nem szólt semmit. Megfordult, hátából pedig új szárnyak nőttek ki. Raven pár lépéssel hátrált. Az Árnyak Mestere hatalmas szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett és lassan eltűnt a lemenő nap sugarai között. A lány kinyitotta a tenyerét, hogy megnézze, mi van benne. Egy vörös fémből készült, hajlított M betű. Mint amilyen a karján volt… A karjára nézett. Onnan pedig eltűnt a szimbólum. Elmosolyodott.

Ekkor barátai hozzá siettek. Csillagfény a nyakába ugrott és átölelte.
- Hát nem esett bajod! Úgy aggódtam, Raven, barátom!
Raven szolidan viszonozta a gesztust.
- Látod, nem? Viszont, jobb, ha vigyázol a tüskékkel! – viccelődött Raven a tőle megszokott, ironikus hangsúllyal.
Cyborg elismerően füttyentett.
- Menő a páncélod, kisanyám! Állandó darab lesz?
- Nem hinném. A vörös nem áll jól nekem.
- Ezzel tudnék vitatkozni… - kapcsolódott be Robin.

Gézengúz közben a kezében rakoncátlankodó Kraataval volt elfoglalva. Minden igyekezete ellenére az kiugrott a kezéből, Raven felé siklott, felkúszott a bal lábán, majd felült a bal vállpáncéljára. Fura, kerregő hanggal dörgölődzött a nyakához.
- Hehe… - szólt zavartan Gézengúz – Elég fura egy jószág…
- Passzol hozzám, nem?
- De… Mindketten elég furcsák vagytok. Szóval… Honnan is van, tulajdonképpen?
- Hazafelé úton elmesélem.

***

Raven a bizonyítékok termében volt, a Titántoronyban. Levette fejéről a furcsa sisakféleséget és a próbababa fejére tette. A többi páncéldarab már rajta volt. Becsukta a vitrin ajtaját, majd visszaállította a biztonsági rendszert online-ra. Elmélázva nézett a harci ruhára. Robin belépett a terembe.
- Hello Raven!
A lány meglepetten fordult meg:
- Szia! Nem vettelek észre.
- Láttam. Min gondolkozol?
- Tudod… Furcsa nekem ez az egész.
- Azok alapján, amiket elmeséltél nekünk, nem csodálom, hogy annak tartod.
- Robin, hogy őszinte legyek, nem mondtam el mindent.
- Sejtettem. Egész este látszott rajtad, hogy valamin kattog az agyad.

- Zavaros. Azért nem mondtam el, mert én sem tudom hova tenni a történeket. Ameddig nem vagyok biztos benne, miről is van szó, addig nem akartalak titeket is ezzel terhelni.
- Érthető. De ha valakivel meg akarod beszélni, rám számíthatsz.
- Tudom. Gondolkodtam… Biztos vagy te abban, hogy a sötétség tényleg annyira sötét?
- Érdekes kérdés. Jobban belegondolva… Nem, nem igazán. A sötétség akkora, amekkora a fény hiánya. Ha nincs fény, valami akkor borul teljes árnyékba. Ha fény éri, még a legsötétebb árnyék is kivilágosodhat.
Raven nem szólt semmit. A páncélra pillantott, aztán Robinra.
- Köszönöm. Sokat segítettél.
- Nincs mit. – Robin elindult kifelé – Ne sokáig maradj itt. Későre jár.

A fiú elhagyta a szobát. Raven újra a vitrinhez sétált. Robin szavai csengtek a fülében.
„Ha fény éri… A legsötétebb Árnyék is kivilágosodhat.”



VÉGE



*I am the Fear that makes you tremble. I am the Evil in the dark corners of your heart. I am Darkness itself. And like the Darkness, I cannot be destroyed. I am the creation of your inner Evil, just like how Shadows are the Children of the Light. Like a Shadow, you can't kill me... For I am Nothing.**

**: A "For I am Nothing" Makuta ikonikus mondata a 2001-es Bionicle sztoriban. Ezt továbbgondolva született ez a mottó. ;)
'Trust is easy to destroy, but it takes time to build.'
- Qoute by Slade

"A bizalmat könnyű elveszíteni, de nehéz megszerezni."
- Idézet Sladetől


KépKép

Avatar
minya54
Hozzászólások: 19284
Csatlakozott: 2010.07.15. 21:17
Tartózkodási hely: Budapest

Re: Szösszenetek

HozzászólásSzerző: minya54 » 2015.12.21. 08:43

nem kell megijedni..én nem tudok írni ilyen klassz dolgokat.szeretnék nektek boldog ünnepeket és sikerekben gazdag Új Évet kívánni Seth és Slade :oops: :D
hoztam is ajándékot ;) először neked Slade
Kép

és most neked Seth-ecském :lol: igaz,ezt megenni nem tudod,de vígasztaljon,így ssugikánk sem tudja előtted lenyúlni :lol: :lol:
Kép
Kép

Avatar
Seth
Hozzászólások: 10573
Csatlakozott: 2010.07.18. 09:34
Tartózkodási hely: Alsó-Egyiptom, Sivatag
Kapcsolat:

Re: Szösszenetek

HozzászólásSzerző: Seth » 2015.12.21. 13:41

Köszi Minya!

Zsír póló. :D Remélem 3XL-es. :D Köszi.

Slade, végre olvastalak. :) Epekedve várom a folytatást. :)
"Szentjánosbogarak... Szentjánosbogarak, amik valahogy beleragadtak abba a nagy kékes-fekete izébe."
Kép

Avatar
Seth
Hozzászólások: 10573
Csatlakozott: 2010.07.18. 09:34
Tartózkodási hely: Alsó-Egyiptom, Sivatag
Kapcsolat:

Re: Szösszenetek

HozzászólásSzerző: Seth » 2015.12.21. 21:24

Karácsonyi szösszenet

2015 december 26., szombat reggel hat óra ötven perc
(Hangulatzene)

Unottan löktem ki a lépcsőház ajtaját - ám a reggeli álomkórság azonnal megszűnt, mikor megláttam kerek százötvenkilenc centi magas (ha van százhatvan centi alatti haverod, van egy minyonod :D ), címeres cimborámat, fogadott testvéremet. Köszöntés, kézfogás. Épp bagózott, így megvártam amíg elszívja a cigit, és a Bogár felé vettük az irányt. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, a motortér-fedél zárját is, és végül a sofőr felőli ajtót is nyitottam. Sej, azok a központi zár előtti vad idők...! Beindítottam az autót, a hidegindításkor megszokott kehes darálós hanggal nyögdécselni kezdett a 4 hengeres levegős boxer, ekkor vadul rugdosni kezdtem a gázpedált. A műveletet siker koronázta, beröffent a motor, de felakadt az automata szívató a fogazott tárcsa külső élére, így kiszálltam, és a karburátoron a pillangószelep tengelyére szerelt tárcsát elfordítottam addig, amíg a gázbowden tüskéje nem érte el a legfelső fogat. A motor alapjárata egyből leesett, járása megnyugodott. Mivel +5 fokot mutat a hőmérő higanyszála, csak annyit vártam a bemelegedéssel, amíg a GPS-be be nem ütöttem a címet: Kőszeg, Várkör 64. A Jurisics vár melletti nagy parkoló. Onnan majd gyalog megyünk... A GPS be is állította az útvonalat, ám ő úgy gondolta, hogy Csornánál rajta tart a gyorsforgalmin, de rápacsált: a hóhér sem fog azon a mocsok úton végigzötyögni. Így a 85-ös úton Sopron felé indultam - néhány visszafordítási kísérlet után végre tudomásul vette a GPS, hogy Fertőszentmiklósnál fogok lekanyarodni balra, az ország egyik legjobb vonalvezetésű útjára. Faltuk a kilométereket, közben Morpheus becenevű haverommal általános dolgokról beszélgettünk, és azon imádkoztunk, hogy csak legyen otthon Angyallány - elvégre gőze sincs arról, hogy megyünk megünnepelni a szülinapját - és mivel nem vagyunk tapintatlanok, ezért maximum egy órára raboljuk el családjától Őméltóságát, mert ha egyszer ugyebár hegy nem megy Mohamedhez... Akkor bizony nekünk kell hozzá elutazni. Nagyon régen láttuk utoljára, mindhármunkat erős baráti szálak fűznek egymáshoz - de mint tudjuk, én bele is vagyok esve Angyallányba, mint vak ló abba a bizonyos gödörbe. Szóval fogtam magam, és kinyomtattam azt az irományomat, ami az ő útkereszteződés írására reagál. Gondosan elrejtettem az egy szem A/4-es lapot 4-be hajtva a neki ajándékba szánt könyv lapjai közé. A gondolataim persze elkalandoztak, ezért nem is csoda, hogy egy éles kanyar után meredeken lejteni kezd az egyenesen haladó út, én pedig gondolatban ráeszmélek, hogy a Kőszeg feliratú tábla sincs messze már. Bizakodva lassítottam az említett jelzésnél, majd átdöccent a kicsi népautó mind a négy kereke a vasútállomás utat átszelő csonka kihúzóvágányán, majd lefékeztem, és kitettem balra a T kereszteződésben az indexet. Lámpák nem lévén, inkább megvártam, amíg nem jön se jobbról, se balról senki, majd kikanyarodtam az útra, és a vasútállomás előtt jobbra kanyarodtam - át a kis hídon, majd be a körforgalomba, az első kijáraton kimenve irány nyílegyenesen a tömény belváros. A Hotel Írottkő előtt lelassítottam az előírt harmincra az eddigi ötven helyett, és folytattuk az előrenyomulást az enyhén emelkedő Várkör utcán, míg egy hosszan elnyúló balkanyar után megérkeztünk a parkolóba. Letámasztottuk a gépet, kipakoltunk belőle mindent amit kell, és gyalog folytattuk tovább az utunkat. A várat keletről megkerülve elhaladtunk a kedvenc éttermem mellett, majd a kis utcán egyenesen tovább baktatva a vár tornyának tövénél balra fordultunk. Ekkor befurakodott az agyamba az a gondolat is, hogy milyen rohadtul szerencsés, aki a belváros szívében lakik, pláne Kőszegen. Nyugodtság, az autók 99,9%-a ki van zárva a környező utcákról, satöbbi... Ilyenkor azért mindig eszembe jut, hogy azért aprócska az a várfalra épült 3 lakás, és most, hogy a két szélső üres is, így azért hidegebb is télen, nincs aki oldalról fűtsön... De tudnám élni bármelyiket. Aztán csak belöktük a hatalmas tölgyfa kaput, és a kis alagúton és a belső udvaron átvágva Angyallányék ajtajához siettem - gondosan ügyelve arra, hogy az ajtó melletti ablakokból észre ne vegyen minket. Már épp emeltem a kezem a csengő felé, mikor megállt a levegőben a kezem, és rossz érzésem lett. Pillanatnyi tétovázásom során barátom kérdőn emelte rám tekintetét, mintha csak azt kérdezné vádlón, hogy "ugyan már, mire vársz?", végül engedtem az erőszaknak, és megnyomtam a csengőt. Léptek zaja törte meg a csendet, egy mély és öblös hang azt kiáltotta, hogy jövök, és a kulcs kattanása után kinyílt az ajtó, és szemtől szemben ott állt velem az a hegyomlás méretű, jó kedélyű, szakállas családapa, a palacsintasütés világbajnoka (ez nem túlzás, tényleg az), egy olyan ember, akinek mindig is iszonyatosan vicces sztorijai vannak, aki percek alatt oldja fel bárkiből a felgyülemlett feszkót - pusztán a jelenlétével, az énjéből sugárzó életörömmel, és a szakálla/bajsza alatt bujkáló, örök kisfiús mosolyféleséggel. Kérdezte is ez a két méter magas ember, hogy:
-Tamás, mi járatban, ezer éve nem láttalak! Gábor, Te is itt? Téged meg még régebben... Basszus, gyertek be! - mondta széles mosollyal és őszinte örömmel az arcán, és szélesre tárta az ajtót.
Én pedig nekiálltam szabadkozni:
- Köszönjük, de nem élnénk vissza senkinek sem a vendégszeretetével, eleve ideállítunk kérdés, meghívás nélkül... Berni van? Igazából őt szeretnénk elrabolni egy, de maximum két órára... - mondtam.
- Berni? Igen, itthon van. Szólok neki.
- Köszönjük - mondtuk kórusban, és vártunk. Nem kellett sokat időzni, Berni meglepetten állt meg a lépcső aljában. Látszott rajta, hogy nagyon megleptük.
- Sziasztok! - köszöntött minket kifelé jövet, majd mindenki megkapta az aktuális pusziját. - Hát Ti? Miért nem szóltatok, hogy jöttök? - nézett ránk csodálkozva.
- Igazából meglepit akartunk... - mondta Gábor barátom, én meg bólogattam.
- Meg születésnapi-karácsonyi ajándékot is hoztunk - vettem át a szót - csak az még a kocsiban van. És ha nem gáz, meg ha ráérsz ezen a szép, enyhén napsütötte délelőttön, akkor elrabolnánk a kilátóhoz, ahol oda is adnánk az ajándékodat.
- Megkérdezem anyát, kell-e neki segítség a konyhában, és ha nem...
- Menj csak! Boldogulok egyedül is a hússal, a tortát meg úgysem szabad látnod! - hallatszott a konyhából egy ismerősen csilingelő női hang.
- Akkor gyertek be, én kapok magamra valami utcait... - mondta Berni, de visszautasítottam.
- Itt fent a sétány végénél a buszmegállóban várunk, felhozzuk az autót.
- Okés. Akkor tíz perc múlva ott.
- Rendben van - egyeztünk bele Gáborral, majd bezárult az ajtó, és mi gyorsított léptekkel a Bogár felé haladtunk.
- Sínen vagyunk - jegyezte meg Gábor, én bólogatva egyet értettem. A kocsihoz érve kinyitottam az ajtókat, beültünk, pöccre indult a boxer, kikanyarodtam a parkolóból balra, majd egyenesen haladtam tovább fölfelé, a vár mögötti út legmagasabb pontja felé. A buszmegállóban, ahogy kell, félrehúzódtam, és leállítottam a motort, és kiraktam a vészvillogót. Gábort beparancsoltam a hátsó ülésre, és így vártuk Bernit. Az említett tíz perc már egy bő negyed órába torkolt, mire megjelent Berni az út túloldalán. Átsietett a zebrán, és odasétált a kocsihoz, és beszólt a lehúzott ablakon:
- Bocs hogy késtem. Hová üljek?
- Be a kocsiba. Az anyósülésre - vigyorogtam, aztán kinyitottam neki az ajtót. Ő beszállt, én beindítottam a gépsárkányt, és a buszmegállóból kikanyarodva egyből jobbra fordultunk, hogy az emelkedő dombság hátán másszunk fölfelé, az egy km-re lévő trafóházig. Ott letettük a verdát, mivel onnét már nagyon meredek út vezet a Szulejmán kilátóig, ahová valószínűleg nem vinne fel a kehes motorú kicsi autóm. Felértünk, közben még Berni kifejtette, hogy tök örül nekünk, jól megleptük, és hogy sajnálja, hogy az elmúlt majdnem másfél évben nem láttuk egymást. (ez javarészt nem rajtunk, hanem egyenesen rajta múlt sajnos, és ezt akármennyire is genyóság, de az orra alá dörgöltem. Igazat adott nekem) Aztán felértünk, készítettünk pár fotót, majd odaadtam neki egy kis ajándékos szatyrot, benne könyv, csoki, és egy boríték. Be se csomagoltam őket. A könyv olyan zsír új, hogy december 21.-én délután vettem az egyik plázában a könyvesboltban. Robyn Schneider: Egy új élet reménye c. műre esett a választásom, miután Barbara Wood Haragos Istenek című thrillerjét sehol nem lehet már kapni. (pedig az jó, mert egyiptomi istenekről szól) Odaadtam neki a szatyrot, puszi, egy ölelés tőlem is és a Gábortól is. Aztán kezébe vette szépen sorjában a dolgokat. A könyv ajánlóját elolvasta, "jól hangzik" kijelentéssel nyugtázta, és én már tudtam, hogy ma este a fürdőkádban nem az előre tervezett művet fogja olvasni. Aztán jött a csoki. Semmi extra, csak az átlagosnál drágább, finomabb és mívesebb csomagolású egyszerű, csokis kekszes töltelékkel töltött csoki. Aztán kezébe vette a lezárt borítékot, amire cikornyás betűkkel az alábbit kanyarítottam:
"Kedves Berni!
Valójában a könyvet a Morpheustól kaptad. Tőlem némi szeretetet kapsz karácsonyra, ami itt van ebben a borítékban (nem lóvé). A boríték tartalma titok, nem fogom elmondani. Kérlek, ne ma nyisd ki, hanem egy pár nap múlva, ugyanis ha most bontod ki, és olvasod el a benne lévő novellámat (nem a legszebb kötés, elismerem, de erre futotta), az biztosan nagyon rosszul fog esni neked. Fájni fog, talán könnyet is ejtesz majd. De szeretetet adok, mert szükségem van nekem is rá, és ez a legjobb módja. Ne kérdezősködj, úgysem árulom el, mi van benne. Pár nap múlva tényleg nyisd ki és olvasd el. És ami a legfontosabb: szeretném, ha válaszolnál rá. Köszi.
Üdv.: Seth

A borítékban persze az imént linkelt novellám került bele. Berni megfogadta a tanácsomat, én pedig a lelkére kötöttem, hogy tényleg reagáljon rá valamit majd. Aztán némi nézelődés és fotózás után visszamentünk a Bogárba, és elindultunk az osztrák határ felé, mert a határátkelőn le akartam fotózni az autómat. Amikor ezzel megvoltunk, ismét Kőszeg belvárosa felé vettük az irányt. Leparkoltam az előbbi helyre, és Berniékhez indultunk. Amikor odaértünk hozzájuk, már nyílt az ajtó. Egy srác nyitotta ki az ajtót, aki sehogyan sem emlékeztetett Berni tesójára. A srác és Berni átöltelték egymást, és egy csók is elcsattant. Na én ekkor már bőven lefagyott állapotban voltam. Még akkor sem tudtam szólni, amikor Berni bemutatta a srácot a Gábornak és nekem. Nem emlékszem, mi a neve. Nem tudom, hogy került képbe, hogy mióta vannak együtt... Ekkor végzetes hibát követtem el:
- Bontsd ki azt a k*rva borítékot! MOST! - üvöltöttem szikrákat szóró szemekkel, emlékszem, a sírás kerülgetett, a csalódottság belülről marta a torkomat, mint az agyoncukrozott odakozmált, rossz pálinka. Félelmetes látvány lehettem, mindketten megriadtak, én pedig választ se várva sarkon fordultam, és Gáborral szorosan a nyomomban az autóig meg sem álltam, rohamléptekben mentem, Gábor többször utánam kiabált, hogy "ne olyan gyorsan Széth!", de mintha meg se hallottam volna. Könnyeimmel küszködve téptem fel a Bogár ajtajait, bedobáltam a hátsó ülésre minden cuccot, majd indítóztam, és padlógázzal száguldottam ki a városból, mint az űzött vad, akit csúnyán átvertek, és most a vesztébe rohan....

... és akkor csodálkoznak, hogy egyeseknek mekkora tortúra a karácsony...

© Seth 2015-12-21
"Szentjánosbogarak... Szentjánosbogarak, amik valahogy beleragadtak abba a nagy kékes-fekete izébe."
Kép

Avatar
Slade
Hozzászólások: 1471
Csatlakozott: 2012.05.06. 17:39
Tartózkodási hely: Az Árnyékokban

Re: Szösszenetek

HozzászólásSzerző: Slade » 2015.12.22. 05:18

Seth, olvastalak...

Nem tudom, mint mondjak. Ez azon kevés esetek egyike, amikor szótlanul maradtam. Mondanám, hogy átérzem a fájdalmadat, de nem akarok hazudni. Ezt nem lehet. Egészen addig nem lehet, amíg nem történik meg veled is. Viszont tegnap találtam rá erre a dalra és azt hiszem, leginkább ezzel tudnám neked megmagyarázni, hogy mit éreztem át a soraidból.

Hangulatzene: A Madár és A Kígyó (The Bird and The Snake)*

Ez a a szívbe maró fájdalom, amit szerintem te érzel. Én így hallottam a lelked dalát. Még mindig keresem a szavakat, de nehezen írok. Amikor az írásod végére értem, akkor is úgy éreztem, mintha belőlem is kitéptek volna egy darabot. Mint mondtam, egészen biztos, hogy nem tudom átérezni azt, amit te átéltél. De vagyok annyira empatikus és érzékeny, hogy próbáltam magam a helyedbe élni... És mégis így is szörnyű volt.

Most is a sírás kerülget. Ami nagy szó. Nem, nem azért, mert érzéketlen vagyok. Fordítva. Annyira érzékenyen kerültem én ebbe a világba, hogy mondhatom, minden kanyarban besérültem. Mindig volt, aki sikeresen, véletlen, vagy szánt szándékkal belém rúgott. Mire elértem a kamaszkort, a lelkem már tele volt hegekkel. Most is őrzöm ezeket a sebeket. Valamikor talán tizennégy éves koromban jutottam el arra a mélypontra, amikor szétszakadt a szívem. Azóta én nem tudok sírni. Sokszor elkap az az érzés, amikor a lelkemet tépik szét, a torkomban ég a tűz, a szemembe pedig kés döfnek, de nem megy. Néha egy könnycseppet elmorzsolok, de annál rosszabb, mert utána ha akarom se indul meg a könnyek patakja, olyan, mintha olyankor belém fojtanák a lelket, aminél nincs rosszabb érzés. Számomra nincs. Utoljára akkor tört meg a jég, amikor tavaly a 2 éve nevelt madárpókom (A Poecilotheria metallica, amit közületek páran Ravenke néven ismerhettetek) meghalt a DKS (diszkinetikus szindróma) nevű betegségben. Illetve nekem kellett kioltanom élete lángját, amikor már abba az állapotba jutott, hogy már csak megváltás volt neki a halál. Akkor úgy éreztem, több évnyi szenvedés terhétől szabadultam meg. Mintha csak ez lett volna a kicsikém utolsó ajándéka...
De azóta se sírtam úgy igazából, pedig időnként rohadtul szeretnék. Tényleg. Csak amikor az ember lelke megfagy, akkor nehezen olvad fel újra. Már ha valaha is fel fog...

Ezt most nem önsajnáltatásból írtam. Csak azt akartam vele érzékeltetni, hogy mélyen meghatott a történeted és úgy éreztem, hogy tartozom annyival, hogy megosztom veled az én kínomat, ha már Te kiadtad a tiédet. Mondhatnám, hogy ez volt az én Kötelességem.

Eredetileg ma mást akartam írni, de annyira megérintettél, hogy írnom kellett valamit. Neked dedikálom ezt a kis novellát:




A Kígyó és A Madár

Kép

Hangulatzene: lásd feljebb



- A rohadt francba!
Seth mérgében földhöz vágott egy csavarhúzót. A szerszám pattant egyet, majd a szőnyegen gurulva az ágy lábánál állt meg. Attól nem messze egy összetört keretű fotó hevert, egy számára kedves lányról. Hirtelen azt hallotta, hogy valaki kopog.
"Hogyan?" - futott át az agyán. Hiszen senkit sem engedett be a lakásba. Akkor hogy kopoghatott valaki az ajtón? Rosszallóan csóválta a fejét és a szoba bejáratához lépett. Kinyitotta az ajtót. Valóban nem volt ott senki.
- Remek! - mordult fel cinikusan - Akkor már képzelődök is! Lehet ez a nap ennél rosszabb?!
Megint kopogtak. Már éppen azon gondolkodott, hogy kiviharzik a lépcsőházba és leüvölti a szomszédok fejét.
- Biztos valamelyik idióta valamiért szöget ver a falba, vagy egy hülye pókot akar a plafonról leverni egy seprűvel, vagy...
Újra.
"Mi a lépes franc?" - ekkor hirtelen tudatosult benne valami. A kopogásnak üveges hangja volt. Ösztönösen megfordult, habár a józan ész ellent mond annak, hogy a tizedik emeleten bárki az ablakon kopoghatna... Legnagyobb meglepetésére tényleg ott kopogtak. Egy kék, vastag bélésű ruhát hordó női alak lebegett az ablak előtt. Kezével finoman megkocogtatta az üveget. Csuklyája alól csak az ibolyaszín szempár látszott ki, és egy alig látható ívű, de szívmelengető mosoly. Seth rögtön kapcsolt, hogy Raven az. Odalépett az ablakhoz és annak mindkét szárnyát kitárta.
- Szia!
- Hát te?
- Látom a köszönés még mindig nem az erősséged. - csipkelődött a lány - Bejöhetek?
- Persze.
Seth hátralépett, így helyet adva Ravennek, aki az ablakon keresztül bemászott. Mellkasa előtt átkeresztezte a karjait és a kezeivel a vállait dörzsölte, miközben didergő hangot hallatott. Előre sétált, így a srác becsukhatta az ablakot mögötte.
- Jó hideg van odakint.
- Mire számítottál? Tél van.
- Nem azért mondtam. Szeretem a hideget, csak azt hittem, nincs ennyire hideg.
- Értem. Lesegítsem a kabátodat?
- Igen. Köszi.
Seth segített Ravennek levenni köpenykabátját, majd átvette a ruhadarabot és az ágyára dobta, jobb hely híján. Ekkor hirtelen eszébe jutott valami.
- Izééé... Igazából nem nagyon szoktam a szobámban vendégeket fogadni, így nagyon nem tudsz hova ülni... Hozzak egy széket a konyhából vagy pedig inkább az ágyra ülnél?
- Nagyon kedves vagy. - mondta mosolyogva Raven - De ne fáradj, jó lesz nekem az ágy szélén.
Ezzel a lány le is ült. Seth vele szemben, az íróasztalszékén foglalt helyet, amit felé fordított.
- Mi hozott erre, ahol a madár se jár?
- Beszéltem Makutával. Elmesélte, mi történt Veled és Angyallánnyal.
Seth arca azonnal elkomorult.
- Nem akarok róla beszélni.
- Nem is várom el, hogy beszélj róla. Nem akartam tapintatlan lenni, csak gondoltam, jól esne valakinek a támogatása. Mindketten tudjuk, hogy Makuta nem a szavak embere, ha az érzelmeiről kell beszélni... Ez inkább az én asztalom.
- Ő küldött?
- Nem. Azt se tudja, hogy itt vagyok.
- Nem lesz mérges, ha nem megtudja, hogy nem vagy otthon?
Raven arcán cinikus mosoly jelent meg.
- Ismerhetnél annyira, hogy tudd, nem érdekel. Nem hinném, hogy aggódna miattam, szerintem bízunk egymásban annyira, hogy nem kell minden kiruccanást beszámolnunk a másiknak. Biztos meglepődik, de utána elkönyveli, hogy valami dolgom volt és akkor ha hazaértem, megnyugszik. De még ha úgy is alakul, hogy mérges lesz, amiért nem szóltam, majd utólag elmondom neki. Biztos meg fogja érteni.
- Feltehetően. De ha elmondod, nem fog esetleg rossz következtetéseket levonni?
- Mire gondolsz? - hunyorgott Raven, aztán látszott rajta, hogy leesik neki a dolog, amire felkacagott - Jajj, neeeem! Makuta elég aggódó típus, ha rólam van szó, de nem szokott komplikálni. Meg nem is az a féltékeny beállítottságú személy. Nem fogja megkérdőjelezni, hogy ha elmondom neki, miért jöttem. Hisz nekem és én is hiszek neki. Régen rossz, ha egy párkapcsolatban a két fél nem hisz egymásnak
Seth elmosolyodott, de leplezhetetlen volt benne a keserűség. Raven kicsit zavarba jött.
- Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni. Én itt fecsegek arról, milyen jól megvagyok Makutával, amikor te pedig most élted át életed egyik nagy traumáját.
- Nem a te hibád. Nem mondtál semmi rosszat.
- Dehogynem!
- Erről nem nyitok veled vitát.
- Nyilván. Nézd... Szóval nem akarlak faggatni, nagyjából tudom a részleteket. Csak el akartam mesélni neked egy történetet.
- Kíváncsian várom. - szólt Seth, bár nem hangzott túlzottan izgatottnak.
- Még az egyik régi könyvemben olvastam. A tanmese így szól:

"Volt egyszer egy kis madárka. Egy sokszavú poszáta. Neki volt az erdőben a legszebb hangja, de nem gyakran mutatta belső szépségét. Külsejét tekintve egy átlagos madár, szép, de nem tűnik ki a többiek között. Csak a hangjával. Ez a madár nem keresett társat magának, mint a többiek. Éveken át csak várt és várt, hogy megtalálja az igazi, egyetlen párját.
Egy reggelen ez a madár elindult ételt keresni magának, mint ahogyan azt minden nap teszi. Ahogy szállt az erdőben, egy ősöreg, magas fára lett figyelmes. Zamatos gyümölcsök csüngtek az ágain. Leszállt az egyik ágra, hogy csipegessen, amikor meglátta őt.
Az egyik ágon egy gyönyörű kígyó csúszott kecsesen. Egy fehérajkú bambuszvipera. Már látott ilyen kígyót korábban is, de ez egészen más volt, mint a többi, átlagos, fehér és zöld társa. Ajka fehér, mint a hó. Pikkelyein a nap sugarai mint gyémántok, szikrázva táncoltak. Olyan volt, mintha csak drágakövekből csiszolt, apró tollak fednék. Olyan volt a színe, mint az akvamarin kristályoknak. Az ég kékje mintha csak gyenge utánzat lett volna ennek a kígyónak a pompájához képest. Szeme sötét-narancssárga színben pompázott, a lemenő naphoz volt hasonlatos. A kis poszáta elvarázsolva ült a faágon, csak a kígyóra tudott figyelni. Egészen megbabonázta a tündöklő szépségű állat. Belehabarodott.
A kígyó ekkor vette csak észre a kis poszátát. Légies kecsességgel, ágról ágra hajolva közeledett felé. Ugyan a kis madár tudta, hogy félnie kell a viperától, alig hátrált. Hamarosan egy ágon ültek, éppen csak olyan messze, hogy a kígyó nem érhette el. Bűbájos, női hangon szólalt a fiatal kis poszátához:
- Mi járatban itt, kedves?
- Én... Én csak gyümölcsöt enni jöttem.
A kígyó kedvesen elfordította a fejét. Farkával leszakított egy érett, pirosas árnyalattal bíró fügét a fáról. A madár felé nyújtotta. Annak csak közelebb kellett volna mennie, de nem mert.
- Mi a baj, picinyem? Félsz tőlem? - kérdezte a vipera. Visszahúzta a farkát, majd a gyümölcsöt a szájához vette. Előtűntek hatalmas méregfogai. Aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, beleharapott az érett fügébe. Szája szélén csorgott a mézédes nektár. Lenyelte a falatot.
- Látod? Nincs mitől félned. Nem mérgező.
A kígyó visszanyújtotta a gyümölcsöt. Letette a madár elé, majd hátrébb csúszott annyival, hogy ha a madár eszik, akkor se éri el. A poszáta kicsit habozva előrébb ugrált és belecsípett a gyümölcsbe ott, ahol a kígyó beleharapott. Szinte euforikus élmény volt. Kicsi testét átjárta a mámor a mézédes, zamatos gyümölcs ízétől. Habzsolni kezdte. A vipera mosolygott, ahogy a madár pillanatok alatt eltüntette a gyümölcsöt.
- Ízlett?
- Nagyon finom volt. Köszönöm.
- Nincs mit.
Ezután a kis poszáta sokáig csevegett a kígyóval. Jó viszony alakult ki közöttük.
- Gyere máskor is, ha megéhezel!
A kígyó elsiklott, vissza oda, ahol előzőleg pihent. A madár is a dolgára ment, elrepült.
Következő reggel a madár megint a fához ment. A kígyó ott volt, ahol előző nap találkoztak.
- Visszajöttél?
- Igen, viperakisasszony.
- Megint enni szeretnél?
- Igen.
A kígyó testgyűrűi közül kihúzott egy fügét és letette, ám most a farkát elé helyezte.
- Madárka... Olyan szép a tollad Nem adnád nekem az egyiket?
- De miért kell neked a tollam?
- Az legyen az én titkom.
A madár habozott.
- Nem az vagyok, aminek látszom. Bízz bennem és én cserébe ellátlak azzal az étekkel, amit csak kívánhatsz.
A poszáta gondolkodott.
"Egy toll nem nagy áldozat."
A madár kitépte az egyik tollát és átadta a kígyónak. Az elvette a farkával, majd azt elhúzva a gyümölcsöt elérhetővé tette. A madár megette a mennyei eledelt, majd miután megint eltöltött egy kis időt a viperával, hazaindult.
A harmadik napon már meg se fordult a fejében, hogy máshol keressen táplálékot. Csak a kígyó és a füge járt az eszében. Vitte a csőrében a tollat, amivel a viperát megfizeti.
- Szia, kis poszáta! - köszönt kedélyesen a kígyó - Mit hoztál nekem?
- Itt van a toll, amire vágysz. Cserébe adj a fügédből.
- Ne olyan hevesen, fiatal barátom. Ezelőtt egy toll volt az ára, de már három.
- De miért?
- Ha betartod a szavadat, én is betartom az enyémet. Három toll nem sok, van még bőven. Cserébe megadom azt, amire vágysz.
A madár gondolkodóba esett. De végül újabb két tollát kitépve átadta mind a hármat a kígyónak. Az cserébe pedig ellátta a napi adagjával.
Ismét eltelt egy nap. A madár megváltozott. Már szinte aludni sem tudott a vágytól, hogy újra a kígyóval lehessen és az általa adott gyümölcsöt fogyassza. Testileg is mutatkoztak rajta a hiány jelei, hullott a tolla, bevérzett a szeme. Mégis a fához indult.
- Itt vagyok kígyó. Három az ára?
- Eddig három volt, most már hat.
- Nem ebben egyeztünk meg!
A vipera előrelendült, elkapta a madarat és testgyűrű szorításával tartotta fogva. Gonosz. mély női hanggal szólalt meg, nyoma sem volt a korábbi kedvességnek. A madár hangosan csiripelt kétségbeesésében.
- Sírj csak, kiabálj, senki sem hall téged! Nincs más választásod! Hat toll a gyógyír ára. Nézz magadra... Felemészti a tested a vágy. A mérgem függője vagy.
- Miről beszélsz? - kérdezett vissza kétségbeesetten a poszáta.
- Óh, hát nem emlékszel... Amikor az első gyümölcsöt kaptad...
- Beleharaptál!
- Igen. De ezzel együtt a mérgemet is belefecskendeztem. Azóta is minden nap. Ha nem kapod meg az adagodat, meghalsz. Nem tudsz nélkülem élni.
Ezzel elengedte a szorításából és visszacsúszott a helyére.
- Három volt korábban, most hat toll az ára!
A poszáta dühösen tépte ki tollait:
- Ez volt az utolsó alakom, hogy megkapod!
Gyorsan megette a gyümölcsöt és mérgesen elszállt, bár már alig tudott repülni a hiányzó tollaitól.
Ötödik nap már szinte végzetes állapotban volt. Alig volt repülésre alkalmas tolla, a bőrét hegek borították. Szemében tompa volt a tekintet, csőre, karmai elfeketedtek a méregtől. Mégis a kígyóhoz sietett. Leszállt. Kitépte újabb hat tollát. A kígyó elmosolyodott.
- Nocsak, nocsak... Nem azt mondtad, hogy nem jössz vissza többé?
Szíve szerint visszafordult volna, de már túl messzire ment. Elszállt volna, de gyenge volt hozzá. Félt, de a vágy hajtotta.
- Nem adsz nekem mást, csak szenvedést és szomorúságot!
- Mégse tudsz nélkülem élni.
- Nem igaz! Nem igaz... - szünetet tartott - Többé nem akarlak látni!
A madár el akart szállni, de lyukas tollruhája nem emelte a magasba. A kígyó közeledett felé.
- Nos, akkor engedd meg, hogy teljesítsem a kívánságodat!
A vipera megmarta a madarat és magához rántott. Azt egyszerre elöntötte a fájdalom, de vele együtt az a földöntúli mámor is, amiért esedezett.
- Viszlát, barátom. - sziszegte a kígyó, ahogyan a méregfogai egyre mélyebbre süllyedtek a madárban. Aztán végignézte, ahogy a sokszavú poszáta lassan, de mosollyal a száján meghal. Végül felfalta."

- De lehangoló sztorijaid vannak! - jegyezte meg Seth.
- Nem is azért tanmese, mert boldog a bejezése. Tudod, mi a tanulság?
- Hogy a köcsög kígyó megeszi a madarat?
- Te is tudod, hogy nem ez a sztori morálja. A kígyó, a madár, a gyümölcs meg a méreg csak egy metafora. A madár most te vagy. A méreg az az a szerelem, ami belülről emészt fel, marja szét a lelkedet, töri meg az elméd, ha úrrá lesz rajtad. A kígyó meg a füge ugyanazt jelképezi. Tudom, szemétnek fogsz tartani, amiért kimondom, de a Te viperád az az, akit annyira szeretsz. Angyallány.
- Ja, kösz szépen. Tudom, nem abba szerettem bele, akibe kellett volna. És akkor mit tudok csinálni, ha ő az igazi? Ne mondd nekem, hogy lesz másik, te is tudod, hogy ez nem igaz!
- Nem mondom. Tényleg nem igaz. Az ember lehet ugyan többször szerelmes, de csak egyetlen igaz szerelme lehet valakinek élete során. Mindig ő lesz az etalon, mindig őhozzá fogod mérni a többi szerelmedet.
- Akkor? Mit tanácsolsz?
- Én? Semmit. Nem az én életem, nem tudom, nem akarom és nem is fogom megmondani, mit kell vagy kellene csinálnod. Mint ahogy másoknak sem szabad vagy szabadna. Elhiheted, ha valaki, akkor én nagyon utálom az olyan sablonokat, hogy "ha szereted, engedd el" és a többi és a többi. Tőlem ilyet nem is fogsz hallani, mert nem fölöslegesen maszlagolni jöttem. Az én feladatom csupán annyi, hogy más perspektívába helyezzem a dolgokat előtted. Aztán hogy figyelembe veszed-e, amit mondtam, felhasználod-e a döntéshozatalodban vagy egyáltalán értelmes mondandónak tartod... Ezt rád bízom. Tudod, még egy tanulsága is volt a történetnek, amit nem sokan vesznek figyelembe, mert nem annyira egyértelmű, mint az első.
- Mi lenne az?
- A madár halálában van a kulcs. Boldogan hal meg, minden körülmény ellenére. A végén, minden rossz ellenére, nem bánja meg a döntését. Belegondolva: Melyik a rosszabb? Örökre magányosnak maradni, úgy, hogy sose érezted, milyen az igazi, első szerelem? Vagy pedig az, hogy megismered a nagy Ő-t, de ő nem téged választ, a szerelem mérge pedig szétmarja a lelkedet, ami aztán igazából sose forr be? Avagy ahogy Makuta szokta mondani, általánosítva: Mi a rosszabb? Érezni és szenvedni vagy pedig nem szenvedni és nem érezni? Ez a történet igazi tanulsága.
Seth elgondolkodva nézett a padlóra. Raven eközben felvette a kabátját, begombolta és az ablakhoz lépett.
- Remélem, tudtam segíteni. - szólt a srác felé. Az nem szólt, láthatóan elmélyült a gondolataiban.
A lány finoman kinyitotta az ablakot és kiugrott rajta. Pár métert zuhant, aztán felfelé repült. Az ablakkal szemben a levegőben, egy helyben levitált, aztán erejét használva finoman becsukta az ablakot. Annyit látott, hogy Seth az ablakhoz lép, rá tekint, majd egy papírfecnit a kezébe vesz, amit ő hagyott ott. Raven elmosolyodott, majd elrepült az éjszakába, Nyugat felé véve az irányt.
Seth a kis fecnire gyöngybetűkkel írt írást olvasta:

"Remélem, nem bántottalak meg a véleményemmel. Csak azt akartam, hogy tudd, megértelek. Tudom, milyen a reménytelen szerelem. Azt is tudom, milyen érzés erre rádöbbenni. Hogy akit szeretünk az nem az, akinek hittük. És ez az érzés aztán belülről tép szét. Nem mondom, hogy mondj le Angyallányról, de azt se, hogy érdemes próbálkoznod. Ezt Neked kell eldöntened. Csak azt akartam, hogy tudd, a Szerelem tényleg olyan, mint a Háború. Nincsenek jó döntések. De ha az ember azt akarja, hogy úgy kerüljön belőle ki, hogy büszke legyen önmagára, akkor el kell döntenie, mi a fontos. Érzelem és értelem feszül egymásnak. Az Érzelem vak, az Értelem pedig érzéketlen. Hogy melyiknek van igaza a te helyzetedben, azt neked kell eldöntened. Én hiszem, hogy te azt a döntést fogod hozni, amiben hiszel, amit Te a jónak tartasz. Amit aztán nem bánsz meg. Mert ahogy mondtam, jó döntés nincs. Sem szerelemben, sem háborúban, de még talán az életben sem. De van olyan döntés, amivel önmagadhoz maradsz hű. Azt kell megtalálnod.

Puszi
Raven"






*
Csak megjegyzésnek írom, hogy magam is meglepődtem, hogy ez a szám tetszik. Aki ismer, az tudja, hogy egyrészről nem szeretem azt, ha egy zenében üvöltöznek, másrészről abszolút nem díjazom, ha a gonosz-jó párt túlzottan bibliai keretekbe helyezik (itt a 'Submit yourself to God' az a sor, ami számomra abszolút kihagyható lett volna, a többi az rendben van). Tekintve, hogy erősen vallásellenes vagyok, ami a kereszténységet illeti (meg úgy általában az autoriter egyistenhiteket, de ebbe most ne menjünk bele). Az, hogy ki miben hisz, az az ő dolga, engem nem zavar, ha valakinek ez a hite, de határozottan idegesít, amikor valaki tolakodóan az ember pofájába erőlteti a vallását. Engem például rohadtul tudott mindig is zavarni, ha mondjuk egy közintézmény várójában kereszt volt kirakva, mert a vallás magánügy és nem ilyen helyre való, mint ahogy felülről se szabadna megmondani, melyik vallás értékrendjét kellene követendőnek tartani. Lényegtelen, de gondoltam megemlítem, zárójeles megjegyzés, még mielőtt valaki azt gondolná, esetleg megváltozott a zenei ízlésem vagy a gondolkodásmódom. Nem. Valahogy mégis olyan erő van ebben a dalban, olyan fájdalom, ami miatt a "hülyeségei" ellenére se bírom nem szeretni. Az alap éneklés szerintem gyönyörű benne és maga a szöveg is. És itt még azt mondom, az ordibálás sem az a fölösleges mikrofonba hányás, amitől falnak tudok menni... Olyan fájdalom van benne, ami tökéletesen passzol a dalhoz. Megjegyzem, más számukba is belehallgattam, azt nem bírtam végighallgatni, ott abszolút erőltetett és felesleges volt az üvöltözés. :roll:
'Trust is easy to destroy, but it takes time to build.'
- Qoute by Slade

"A bizalmat könnyű elveszíteni, de nehéz megszerezni."
- Idézet Sladetől


KépKép

Avatar
Seth
Hozzászólások: 10573
Csatlakozott: 2010.07.18. 09:34
Tartózkodási hely: Alsó-Egyiptom, Sivatag
Kapcsolat:

Re: Szösszenetek

HozzászólásSzerző: Seth » 2015.12.22. 12:20

Hűha, Slade.

Először is köszönöm a támogatást, bár ezt nem lehet eléggé megköszönni.

Másodsorban köszönöm Ravennek is, és utólag is elnézést kérek tőle a rumli és a felfordulás miatt. :D A zenét én is meghallgattam, és nekem is az általad említett sora nem tetszett egyedül, pedig én sem bírom a mikrofonbahányós metált. :D

Hajnali háromkor megébredtem arra az éjjel, hogy valaki azt kiáltja, hogy: "Basszus, baj van, Seth megint szösszent!". Tekintettel arra, hogy ma hajnali öt óra 18 percet ír a hsz-ed dátumozására a fórum, el tudom képzelni, hogy te voltál az. :D

Szerencsére azt azért mindenkinek nyomatékosan a figyelmébe ajánlanám, hogy a szösszenet dátumozása nem véletlenül jövő idős, mert még nem történt meg. Mindössze a keretsztori az igaz belőle, mégpedig addig, hogy igen, valóban reggel hétkor, kiváló barátommal útnak indulunk karácsony másnapján Kőszegre, hogy meglepjük Bernit, ám az írással kvázi felkészítettem magam a legrosszabb lehetséges kimenetelek egyikére.

Remélem, nem lesz igazam. Mindenesetre köszi Slade. El fogom tenni emlékbe az írásodat. :)
"Szentjánosbogarak... Szentjánosbogarak, amik valahogy beleragadtak abba a nagy kékes-fekete izébe."
Kép

Avatar
Slade
Hozzászólások: 1471
Csatlakozott: 2012.05.06. 17:39
Tartózkodási hely: Az Árnyékokban

Re: Szösszenetek

HozzászólásSzerző: Slade » 2015.12.23. 21:42

minya54 írta:nem kell megijedni..én nem tudok írni ilyen klassz dolgokat.szeretnék nektek boldog ünnepeket és sikerekben gazdag Új Évet kívánni Seth és Slade :oops: :D
hoztam is ajándékot ;) először neked Slade
Kép


Köszönöm szépen, Minya! :D

Az nem baj, hogy te nem tudsz ilyet. Így is szeretünk. Tudod, kevés szóval is ki lehet fejteni azt, amit mi olyan hosszan írunk. A kevesebb néha több. :) ;)
Köszönöm a pólót! Te is kapsz tőlem egyet. ;)

Kép




Seth írta:Hűha, Slade.

Először is köszönöm a támogatást, bár ezt nem lehet eléggé megköszönni.


Igazán nincs mit. ;)

Seth írta:Másodsorban köszönöm Ravennek is, és utólag is elnézést kérek tőle a rumli és a felfordulás miatt. :D


Raven azt üzeni, hogy nem zavarta. ;)
Meg azt is, hogy a szobádban múzeumminőségű rend van ahhoz képest, ami nálam van. :lol: :mrgreen: :roll:
Mondjuk nem tudom, mire céloz. Nálam rend van. Szisztematikusan vannak dolgok a szoba bizonyos sarkaiba beb*szva. :lol: :lol: :lol:

Seth írta:A zenét én is meghallgattam, és nekem is az általad említett sora nem tetszett egyedül, pedig én sem bírom a mikrofonbahányós metált. :D


Ebben akkor egyetértünk. ;)
Egyébként a másik ilyen jellegű szám, amit meghallgatok, az a Lacuna Coil - Angel's Punishment. Ez a kettő, amiben tolerálom az ilyesmit. :roll:
Meg az Evanescence - Lies.

Seth írta:Hajnali háromkor megébredtem arra az éjjel, hogy valaki azt kiáltja, hogy: "Basszus, baj van, Seth megint szösszent!". Tekintettel arra, hogy ma hajnali öt óra 18 percet ír a hsz-ed dátumozására a fórum, el tudom képzelni, hogy te voltál az. :D


Negatív. Nem én voltam. :roll:

Slade írta:Szerencsére azt azért mindenkinek nyomatékosan a figyelmébe ajánlanám, hogy a szösszenet dátumozása nem véletlenül jövő idős, mert még nem történt meg. Mindössze a keretsztori az igaz belőle, mégpedig addig, hogy igen, valóban reggel hétkor, kiváló barátommal útnak indulunk karácsony másnapján Kőszegre, hogy meglepjük Bernit, ám az írással kvázi felkészítettem magam a legrosszabb lehetséges kimenetelek egyikére.


Hát most bután érzem magam... :oops: :oops: :oops:
Esküdni mertem volna, hogy 21.-e volt a Szösszenetedben. :roll:
Szóljon mentségemre, hogy amikor ezt írtam, megint átvirrasztottam az előző nap éjszakáját a fizikavizsgám miatt. :roll:
Aztán 13:00-kor lefeküdtem aludni, felébredtem 8-kor és hajnali hatkor feküdtem le és aztán kedden 13:00-kor keltem fel... Szóval nem feltétlen voltam toppon, ami a szövegértési készségeimet illeti. :roll:

Mindenesetre attól még az írásom érvényes, mert azért korábban is kaptál hasonló "pofonokat", ha emlékezetem nem csal. :roll:

Seth írta:Remélem, nem lesz igazam. Mindenesetre köszi Slade. El fogom tenni emlékbe az írásodat. :)


Reméljük a legjobbakat. ;)
'Trust is easy to destroy, but it takes time to build.'
- Qoute by Slade

"A bizalmat könnyű elveszíteni, de nehéz megszerezni."
- Idézet Sladetől


KépKép

Avatar
Seth
Hozzászólások: 10573
Csatlakozott: 2010.07.18. 09:34
Tartózkodási hely: Alsó-Egyiptom, Sivatag
Kapcsolat:

Re: Szösszenetek

HozzászólásSzerző: Seth » 2016.01.03. 14:39

negyvenhat legfölül
"Szentjánosbogarak... Szentjánosbogarak, amik valahogy beleragadtak abba a nagy kékes-fekete izébe."
Kép

Avatar
Seth
Hozzászólások: 10573
Csatlakozott: 2010.07.18. 09:34
Tartózkodási hely: Alsó-Egyiptom, Sivatag
Kapcsolat:

Re: Szösszenetek

HozzászólásSzerző: Seth » 2016.01.03. 15:26

hatvannyóóc :geek:
"Szentjánosbogarak... Szentjánosbogarak, amik valahogy beleragadtak abba a nagy kékes-fekete izébe."
Kép

Avatar
Johnny Dess
Hozzászólások: 6647
Csatlakozott: 2011.03.18. 20:58

Re: Szösszenetek

HozzászólásSzerző: Johnny Dess » 2016.01.03. 16:45

Jé, a Kofágos csomagol! :o :lol: Gézát itt ne hagyd! :lol:
Kép


Vissza: “Off Topic”