Ki mivel foglalkozik amikor nem kertészkedik?

Ez itt minden olyan kommunikáció színtere, amely nem kapcsolatos a Kertbirodalommal
csokiori
Hozzászólások: 959
Csatlakozott: 2011.05.12. 18:58

Re: Ki mivel foglalkozik amikor nem kertészkedik?

Hozzászólás Szerző: csokiori » 2011.07.24. 19:42

Szia Szundi!
Máriafürdőn voltunk (déli part) és kedd délutánig nagyon jó időnk volt. Ott sima eső esett, semmi vihar és tombolás (csak lestük este a híradót, hogy máshol jégeső, stb :shock:). A szerda érdekes volt, ha esett hideg volt, ha abbahagyta és kisütött a nap újra nagyon meleg lett :roll: . Utána egész szombatig megint tudtunk strandolni 8-) .
Az biztos, hogy jól kipihentük magunkat :D
Örülök, hogy a munka mellett (festés, gyümölcs szedés) nektek is volt időtök pihenni (ha a pecázás annak számít :lol: )
A többiek nagyon hallgatnak, lehet, hogy ők is pont most nyaralnak? Ha szerencséjük van, külföldön razz
szerver 1
csokigyár

csokiori
Hozzászólások: 959
Csatlakozott: 2011.05.12. 18:58

Re: Ki mivel foglalkozik amikor nem kertészkedik?

Hozzászólás Szerző: csokiori » 2011.08.17. 18:35

Hová tüntetek?
Szundi, voltatok idén a csokigyárban?
szerver 1
csokigyár

Pipo

Re: Ki mivel foglalkozik amikor nem kertészkedik?

Hozzászólás Szerző: Pipo » 2011.08.26. 07:11

Nem vagyok eltűnve, csak láthatatlanul olvasgattalak benneteket. Mivel gyakorlatilag halott a topik és az egész fórum így nem igen van olyan téma amire lehetne bármit is írni. Most tettem egy halvány kísérletet néhány témában, hátha felfrissülnek a gondolatai másoknak is. Így most van mit átnéznetek. grin

A nyaralásból most jöttem haza, igaz nekem a szálláson végig volt netem. Ott is bele-bele olvastam a fórumba, tehát nem vagyok lemaradva semmiről. wink

csokiori
Hozzászólások: 959
Csatlakozott: 2011.05.12. 18:58

Re: Ki mivel foglalkozik amikor nem kertészkedik?

Hozzászólás Szerző: csokiori » 2011.08.26. 16:02

Szia Pipo! Merre nyaraltatok? Hogy kaptad vissza a neved és az avatarod?
Remélhetőleg lassan mindenki visszatér a nyaralásból és újra pezsegni fog itt az élet razz .
szerver 1
csokigyár

Pipo

Re: Ki mivel foglalkozik amikor nem kertészkedik?

Hozzászólás Szerző: Pipo » 2011.08.26. 18:01

Szia Csokioroszlán!

A nevemet magam sem nagyon tudom hogyan hoztam létre. Azt gondolom, hogy a másik freemail címemmel. Az avatárom meg el volt mentve. S mivel nem a pipo70-et adtam meg, így sikerült szinte ugyanazt a nevet megalkotnom.

Erdélyben, pontosabban székelyföldön voltam nyaralni. Nagyon-nagyon jól sikerült. Imádtam ott lenni, ezért úgy döntöttünk családilag, hogy jövőre is ellátogatunk oda.

csokiori
Hozzászólások: 959
Csatlakozott: 2011.05.12. 18:58

Re: Ki mivel foglalkozik amikor nem kertészkedik?

Hozzászólás Szerző: csokiori » 2011.08.28. 11:32

Oooh, tényleg. Régebben nem simán Pipo voltál :D . Erről jut eszembe, én is megpróbálom a régi nevem egy másik email címről, de mondjuk nagy betűvel, hátha összejön :roll: .

Gondolom, jól kipihentétek magatokat, sok szépet láttatok és sok finomságot ettetek :D . Ha találkoztál valami új vagy érdekes étellel, és még a receptjét is tudod, remélem majd megosztod velünk. :P
Persze képek is jöhetnek 8-) ...
szerver 1
csokigyár

Avatar
Csokioroszlán
Hozzászólások: 37
Csatlakozott: 2011.08.28. 12:19

Re: Ki mivel foglalkozik amikor nem kertészkedik?

Hozzászólás Szerző: Csokioroszlán » 2011.08.28. 13:04

Asszem sikerült razz
Kertbirodalom - szerver 1 - csokigyár

Avatar
Szundi törp
Hozzászólások: 908
Csatlakozott: 2010.03.05. 12:25

Re: Ki mivel foglalkozik amikor nem kertészkedik?

Hozzászólás Szerző: Szundi törp » 2011.08.28. 16:55

Sziasztok kedves Törpjeim!
Jelentem élek még.
Igen Csokioroszlán idén is voltunk a csokigyárban. Amikor beléptünk az ajtón és illedelmesen köszöntünk egyből megismertek minket. Azt mondta a pénztáros néni hogy - akkor ma jó bevételünk lesz - , és milyen igaza is volt. Kereken 190 Eurót hagytam ott. Ebben volt ami rendelésre ment, mivel az autó 9 személyes és fenn maradt két hely benne, mert őket nem engedte el a főnök. Szóval nagy szerencsém is volt, mert szinte mindenből volt másodosztályú amit szeret a család így abból töltöttem fel a készletet. Ezek csak forma és gyártás hibás dolgok, de az ízük az ugyanolyan mint az első osztályos termékeké. De nincsenek szépen dekorált dobozba csomagolva és ami a lényeg sokkal nagyobb mennyiséget tudtam venni majd harmadáron. Kérdem én hol kapsz normális és finom csokit átszámolva 500 jó magyar forintért egy kilót? Szóval akik leadták a rendelést azok is azt mondták inkább sokat hozzak, mint drágábbat. Ja és idén kaptam ajándékba egy doboz csokit aminek a bolti ára 10 Euro volt a csoki meg csak negyed kilós dobozban volt. Nagyon kedvesek voltak voltak idén is a boltban és megbeszéltük jövőre megint találkozunk. Gondoltam hozok még cukrot meg olajat kinntről, de miután két boltot végigjártam kezemben a számológéppel, letettem erről a szándékomról. Drágább volt jóval mint itthon. Így haza jöttünk azzal a rengeteg csokival csak.
Pipo akkor Neked is jó élményeid voltak ugye? Kipihented magad rendesen?
Mi elmentünk még Iharkútra ahol azokat a dínócsontokat találták. Én még ilyen gyönyörű türkizkék színű tavat nem láttam mint az a bányató. Ez egy bezárt bánya, termelés már nincs benne így kicsit körbejártuk úgy rendesen minden szegletét, lementünk a tó partjáig onnan úgy kb: 10 emelet magassan volt a teteje ahonnan indultunk. Persze jó meleg volt, de most vittünk vizet magunkkal. Így is ráment jó pár óra mire felértünk és vissza mentünk mihozzánk. De nagyon megérte. Azután átépítettük a sziklakertet is és megterveztük a leendő kicsi kis tavunk helyét, meg hogy hol és honnan fog majd a csobogó indulni a kicsi tavunkba.
Voltunk még pecázni is szinte mindennap. Ja és ami a legfontosabb és még el sem meséltem Nektek az az én tököcském. Minden nap megöntöztem reggel és este meg napközben is amikor arra jártam. Az én drágaságom felnőtt 2.5 méter magasba és onnan növesztgeti a tököcskéket Amelyik már leért a földre az ott szépen elkanyarodott és nő tovább. Most ha esős lenne a hét akkor a hétvégén már lehetne is enni belőle. Így mivel haza jöttünk, megkértem a szomszédot legyenszíves öntözgesse a tököcskémet, még vizet is készítettünk neki oda vödrökbe.
Hát röviden tömören ennyi volt. Veletek Mi volt?
Szundi új kertje

Pipo

Re: Ki mivel foglalkozik amikor nem kertészkedik?

Hozzászólás Szerző: Pipo » 2011.08.28. 17:30

Sziasztok!

Először is gratulálok Csokioroszlánom! cool Csak valahogy visszahoztuk magunkat eredeti formába. razz

Szundikám!
Bár én nem szeretem a csokit, de ettől még irigyellek a csokigyár miatt. Lelki szemeim előtt látom azt a toronnyi mennyiségű csokoládét. Saccolgattam egy kicsit. Azt gondolom, hogy a három gyerekemnek amióta megszülettek nem vettem összesen annyi csokoládét amit te most egyszerre megvásároltál. Még ha nem is mindet magadnak hoztad. Hová növeszted mellesleg azt a tököt? Már lassan Szegedig ér! lol Én sajna nem vetettem idén, mert a kert felújítás fontosabb volt, így minden maradék energiámat ebbe öltem. Lassan kezd látszani az eredménye. Kétszer gyomirtóztam át a füves területet. Ha minden jól megy a héten átmegyek még rajta gyepszellőztetővel és mehet bele egy nagy adag fűmag. Nem totális gyomirtózást végeztem, hanem azt ami a füvet békén hagyja. Ezért egész nyáron sárga és száraz volt az egész kert, mert annyi pitypang és egyéb nem kívánatos növény volt benne. A sziklakertem viszont szuper lett. Igaz idén muskátlik vannak benne, de a gyomtól sikerült megszabadulnom.

Nyaralás:
Székelyudvarhelyen laktunk egy panzióban. Onnan mentünk minden irányban. Kipihentem magam és tényleg igaz az, hogy gyönyörű erdély!!!

Voltunk a Sugó-barlangban, voltunk és úsztunk Parajdon, Szovátán. Láttam a Gyilkos-tót, a Békás-szorost, a zetelaki víztározó is fantasztikusan szép. Korondot is meglátogattuk. Máréfalvát, Hargitafürdőt és még sok-sok szép helyet kerestünk fel. Ha lesz energiám mesélek nektek pár dolgot.

Elsőként álljon itt egy történet egy olyan képpel amit nem mi készítettünk. A hely neve Bözödújfalu. A történet nem saját szerzeményem lesz. Sok évvel ezelőtt olvastam. Azóta készülök felkeresni ezt a "falut". Bár ez a program a nyaralás utolsó napjára esett mégis a hatása alatt vagyok azóta is. Had kezdjem ezzel. A történet nagyon hosszú lesz, így új hozzászólást nyitok. A történet a neten elérhető. Így azt gondolom publikus én is onnan szedtem le nektek.
Ha esetleg nagyon hosszú lesz a modik majd kitörlik, vagy szólnak nekem, hogy töröljem. Most egyet sem látok itt sündörögni, így nem tudom megkérdezni tőlük. questionlips
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára Pipo 2011.08.28. 18:15-kor.

Pipo

Re: Ki mivel foglalkozik amikor nem kertészkedik?

Hozzászólás Szerző: Pipo » 2011.08.28. 18:14

Nagyon hosszú a történet, így spoilerbe helyeztem.

Kép

Ha valaki több képet szeretne látni javaslom keressen rá a falu nevére, illetve tárgyilagos történelmi összefoglalót is találtok a neten ezer számra.

Vujity Tvrtko: Az elsüllyesztett falu



Órák óta számolom a bárányokat a marosvásárhelyi Anna Panzióban, egyre reménytelenebbül várom, hogy álom jöjjön a
szememre. Képtelen vagyok elfelejteni azt a néhány napja látott fotót, amely a mesterséges tavat, és a belõle kiemelkedõ
templomtornyokat ábrázolja. Tizenegy éve a Marosvásárhely-Szováta-Székelyudvarhely háromszögbõl eltûnt egy
település, amelyrõl öt temploma miatt már a gothai almanach is említést tesz, s amelyet még napjainkban is jelölnek a ro-
mániai autóstérképek Bezid Noi néven, holott ma már háztetõi fölött öt méter mély, egy kilométer széles és két ki-
lométer hosszú piszkosszürke víztömeg hömpölyög, maga alá temetve az egykor békés, csinos kis községet, Bözödújfalut.
Forgolódom az emlékkép szorításában, s elsõsorban az én álmatlanságom az oka annak, hogy már reggel ötkor úton vagyunk ope-
ratõr- és technikuskollégámmal. A fagytól síkos szerpentinen hamar elérjük a bözödi elágazást. Kevesen jöhetnek ide, a dombok között
kanyargó út St. Georgeu de Padurétól (Erdõszentgyörgytõl) jóformán járhatatlan. Kátyúk között döcögünk a hajnali szürkületben, a
gödrökben lucskos hólé. Németh Lajos meteorológus barátom még Pesten figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, mert a hirtelen melegedés
miatt Erdélyben minden olvad, minden csúszik. Aztán egyszer csak egy domb kerül elénk, és az út kettéválva kerüli meg, jobbra Bözöd,
balra testvérközsége, Bözödújfalu felé. Ez utóbbi irányába indulunk, de néhány méter után jellegzetesen éles, hûvös vízillat csapja meg
orrunkat. A technikus lefékez, s ahogy szemünket a tél végi félhomályban meresztgetjük, lassan világossá válik, hogy az utat nem
sokkal elõttünk egy tó nyeli el. Jobbra, kissé a dombra kapaszkodva széles ösvény fut végig a vízparton, de nem merünk nekivágni, mert
sötét van még az ismeretlen terület feltérképezéséhez. Kiszállok az autóból, körülöttem a fák a hirtelen jött enyhülésben félig már leve-
tették fehér bundájukat, s dideregve várják a napot. A napot, amelynek cseppet sem akaródzik sütnie, vagy legalábbis elõbújnia egy fel-
hõ mögül, ezért aztán csak a ködöt láthatjuk a tó fölött, amint komótosan kóstolgatja a katlant körülzáró dombok lankáit. Nem
olyan rég száznyolcvankét ház állt ebben a völgyben, s öt felekezet ötszázhúsz híve példátlan harmóniában segítette, szerette egymást, itt, Erdély kellõs közepén. Visszafordulok kollégáimhoz, akik hónuk alatt melengetik ujjaikat. Intek nekik, hogy induljunk Bözödre, s majd késõbb, ha kitisztul az idõ, visszajövünk. De nem mozdulnak, mereven néznek a víz felé. Nem akarom õket sürgetni. Az autóhoz lépek, szendvicset veszek elõ. Megfordulva az egyik elsõ ajtónak dûlök, s bontogatni kezdem a szalvétát. Közben csak úgy megszokásból felpillantok, és abban a pillanatban megbénul a kezem. Az oszladozó köd tejfehér felhõjébõl egy sötét folt bontakozik ki. Néhány pillanattal késõbb formát nyer a különös árny, s feltárul elõttünk a vízbõl kiemelkedõ repedezett, roskadozó templomtorony. Az épület falait jeges víz nyaldossa, teljesen ellepve a bejáratot, és az alsó ablakokat. Lassan megelevenedik a fénykép, amely néhány
órával azelõtt nem hagyott aludni. Aztán elõbukkan a másik torony és néhány háztetõ is, nem messze tõlük pedig fák koronái sorakoz-
nak szabályos rendben a víztükör felett. Ott lehetett az utca. Hátul, a túlparton temetõ bukdácsol elõ a vízbõl, föl, egyenesen a szemközti domb oldalára. Az alsó sírok az örök csend birodalmába vesznek. Nehéz fölocsúdnunk a döbbenetbõl. A ceaucescui falurendezés egyik áldozataként vízzel borított település tragédiája torokszorító látvány. Visszaülünk a kocsiba, és elindulunk Bözöd irányába. A keresztezõdéshez érve fékeznünk kell, lovas szekér araszol szemben az úton. A kocsi elé fogott soványka állat idegesen rángatja fejét, prüszköl és nagyokat csapkod farkával, miközben orrlyukain keresztül folyamatosan áramlik kifelé a pára. Félreállunk, kiszállok. A bakon vörös arcú, nagydarab, kalapos ember ül, szemmel láthatóan kapatos, kissé dülöngélve kapaszkodik a gyeplõbe. Amikor elhalad mellettünk, utána kiáltok. A férfi megfékezi a lovat, nehézkesen hátrafordul, aztán a fékre hurkolja a gyeplõt, eloldja a külsõ istrángot a kisefától, és leugrik a földre. Tétova léptekkel indul felénk, de közben összehúzott szemekkel figyel. Az idegenektõl félõ, gyanakvó ember pillantása ez. Megelõzöm a köszönésben, elmondom ki vagyok. Mikor kimondom az elsüllyesztett falu nevét, vonásai megkeményednek, szeme körül a szarkalábak mintha mélyebbekké, sötétebbekké válnának. Nem akar beszélni. A kérdésre, hogy õ is ott lakott-e a végzetes sorsú faluban, határozottan bólint. Aztán megemeli a kalapját és a szekérhez indul. Felül a bakra, kezébe veszi a gyeplõt, és egy pillanatig mozdulatlanul mered az elõtte elterülõ tóra. Nagyot sóhajt, majd visszanéz ránk.
- Bitangok vótak - mondja rekedten. - Megbünteti üket az Isten. Bözödre a tönkrement termelõszövetkezet épületei mellett hajtunk
be. A málladozó magtár mögött egy kombájn rozsdás roncsa maga sodik az ég felé. A bolt zárva, késõbb megtudom, hogy örökre. Az
emberek hét kilométert gyalogolnak naponta St. Georgeu de Paduréba, az elrománosított kisvárosba és vissza, hogy élelmiszert
vásároljanak. A kocsma bezzeg nyitva, hangzavar szûrõdik ki a gyengén megvilágított helységbõl. Belépünk, szinte azonnal ömleni kezd
rólunk a víz, hiszen csak úgy árad a forróság a régimódi szeneskályhából. Odabent négy-öt düledezõ asztalnál bekecses, kalapos, nagy
bajszú férfiak. Amint behajtjuk magunk mögött az ajtót, elhal a duruzsolás. Barázdált, gyanakvó arcok fordulnak felénk. Furcsa látványt
nyújthatunk gumicsizmánkba gyûrt farmerunkkal, szivárványszínû télikabátjainkban. Oldalt, a pult mögött pufók eladónõ, az asztalba
húzott tégelybõl alumínium merõkanállal adagolja a bort, amelyet csak tetemes mennyiségû szódával hígítva vagyok képes lenyelni.
Döcögve bár, de szóba elegyedek a vendégekkel. Amikor aztán ki derül, hogy kik is vagyunk és honnan jöttünk, felenged a fagyos
hangulat. Kerül mindjárt csokoládé is, az eladónõ veszi elõ a pult alól, de ragacsos, zöldes papírjára pillantva inkább lemondok róla.
Aztán lassan Bözödújfalura terelem a szót, s õk kelletlenül ugyan, de beszélni kezdenek a nagy tragédiáról.
- Boldogul éltek - emlékezik egy marcona külsejû férfi összevont szemöldökkel -, szerették nagyon a falujukat.
- Talán maguk között is van odavalósi?
- Élnek itt néhányan a községben, de lelki károsodottak, nem jának sehová. Nehezebb nékik, mint az elkõtözötteknek, mert tudják,
hogy mindösszesen háromszáz méterre vannak a régi otthonuktól. Mi magunk se nézünk a vízre, ha dógunk van afelé, hát még ük
hogy elfordúnak, ha arra gyünnek haza. Nem járnak azok kocsmázni...
- Elátkozott tó a', mindenkinek jobb, ha nem kerül a közelibe, anynyi benne a könny - toldja meg asztaltársa dünnyögve. - Pedig
hogy örültünk, hogy végre munkahely lesz...
És halkan, nehézkesen, egymás szájából véve át a szót mesélni kezdik a szörnyû történetet, a hatszáz esztendõs falu végzetét. Mint-
ha ma lenne, úgy él elõttük az a decemberi nap, amikor megérkezett a plakátos kocsi és kiragasztották a felhívást, amely szerint hét-
végén Viorel elvtárs, a megyei atyaúristen személyesen jön el a csöppnyi Bözödre. A helyiek a karácsonyi készülõdés közepette is -
merthogy hiába tiltották meg Romániában, a magyarok egy-egy fenyõággal, s az ágak fölé aggatott szentképpel titokban csak meg-
emlékeztek a szeretet ünnepérõl -, meg-megálltak a vörös csillagos plakát elõtt, s meglepve olvasták a szokatlanul szívélyes soro-
kat. Falugyûlésre hívták õket, "fontos ügyek megvitatása céljából", s igencsak furcsállották, hogy ezúttal nem írták ki: a megjelenés
kötelezõ. De a faluhírmondó villanyoszlopokra szerelt bádoghangszóróiból naponta többször is rájuk zúdult az érces figyelmeztetés,
hogy "az ügy nem tûr halasztást, duzzasztógát épül a közelben". A községben futótûzként terjedt a hír, hogy lesz végre munka, lesz
áram, s még a "gyüttmentek", a betelepített románok is együtt örültek az õslakosokkal, hisz õk is éheztek. Aztán felvirradt a nagy
nap, s a helyi párttitkár már kora reggel a faluház dísztermében tüsténkedett. A plafonról aláhulló vörös bársonyfüggönyre feltûz-
ték a "Bunastare, Fericire!" (Jólét, Boldogság!) feliratot, és persze a Conducator megnyerõen mosolygó portréját, a párttitkár pedig
próbát rendelt el kora délutánra a kisiskolásoknak, hogy este gördülékenyen folyjon az ünnepi mûsor. Minden ragyogott, s a köz-
ség díszbe öltözve várta a vezetõt. Csak a technika ördöge szabotálta Viorel elsõ látogatását, a fõpróbán ugyanis az özönvíz elõtti
magnetofon bekapta a román nemzeti himnusz szalagját, így aztán a párttitkár retorzióktól rettegve várta élete legnagyobb esemé-
nyét. Még világos volt, amikor Bözödújfalu polgárai átkeltek a dombon. Mindig arra jöttek, sokkal rövidebb volt, mint megkerül-
ni. Most azonban hangosan nevetgélve, egymást ugratva szaladtak lefelé a lejtõn. Mire Viorel elvtárs és kísérete megérkezett a falu-
házhoz, a túlfûtött díszteremben már egy gombostût sem lehetett volna elejteni. Ömlött a víz az emberekrõl, de nem bánták; kipirul-
va, boldogan várták a duzzasztógátról szóló hivatalos bejelentést.Viorel alacsony, köpcös férfi volt, a falubeliek mindössze annyit
tudtak róla, hogy a megyét érintõ minden fontosabb határozatot õ ír alá. Sokkal több információhoz most sem jutottak a vezetõrõl,
mert Viorel azonnal a közepébe vágott. Persze románul beszélt,a tolmács fordított.
- Elvtársak, elvtársnõk! - mondta. - Nagy hírt hoztam maguknak. Nagy és örömteli hírt. És munkahelyet, mit munkahelyet, fejlõdést!
Soha többé nem kell azon izgulni Bözödön és Újbözödön, hogy át veszik-e a terményt, vagy hogy lesz-e szárazság. Víztározó épül, duz-
zasztó egy erõmûhöz. Morajlás futott végig a termen, az emberek izgatottan adták továbba vezetõ szavait gyengébben halló társaiknak. És Viorel folytatta.
- A víztározó a gátépítési idõszakban hetven-nyolcvan embernek adhat munkát. Sõt, ha jól dolgoznak, többnek is. A falu és az épü-
lendõ gát között busz szállítja majd magukat, ezért, elvtársak és elvtársnõk, nos, ezért Maguk kapnak tõlünk, a román kormánytól és a
Conducatortól egy autóbuszt! Hátulról üdvrivalgás hallatszott, néhányan pedig tapsolni kezdtek. Viorel azonban feltette a kezét, és azt mondta:
- Kár erre több szót vesztegetni, elvtársak, íme, beszéljenek a tervek. Intésére kilépett a kíséretébõl két megtermett fiatalember, felállí
tottak egy táblát a vörös terítõvel letakart asztal elé, és rajzszögekkel feltûztek egy selyempapírt, amelyen a duzzasztó tervezett kialakítását mutatták be a mérnökök.
- Ez itt az elgondolás - mutatott a táblára Viorel -, persze igen pontos számítások elõzték meg a mérnökök munkáját. Most tartunk
egy kis szünetet, megnézhetik maguk is a tervet, a mérnök elvtársak pedig, akik maguk miatt utaztak le Bukarestbõl, elmagyarázzák ma
guknak, ha valamit nem értenek. Figyelem, utána szavazniuk kell a gát és a gyûjtõtó építését illetõen! Ugye értenek?
Az emberek bólogattak.
- Rendben. Búcsúzóul még csak annyit, hogy nálunk demokrácia van, csak és kizárólag a nép akarata számít. Mi ajándékot hoztunk
maguknak, de nem kötelezõ elfogadni.A hallgatóság ezután odasereglett a selyempapír köré, és tizenötös csoportokban figyelte a mérnökök magyarázatát a dombokról lezúduló patakokról, illetve azok gátakkal való felduzzasztásáról és tóvá terebélyesítésérõl. Volt, aki kétszer-háromszor is végighallgatta az elõadást, mások plajbásszal érkeztek, meg papírokkal, hogy otthon a családjuknak is el tudják majd mesélni a terveket. Nem sokat értettek a mûszaki tervekbõl, de azt hitték, a lényeget igen: lesz munka! Odakint az udvaron, dohányzás közben az emberek örömükben egymás kezét szorongatták, s még mindig nem akarták elhinni,
hogy vége a nyomorúságos esztendõknek. Még másnap is errõl beszéltek, s volt, aki elkérte a Viorel jöttét hirdetõ plakátot emlékbe.
Délután megérkezett a busz is, s a párttitkár, aki különösen boldog volt, mert egy ártalmatlan dorgálással megúszta az elõzõ, himnusz-
mentes estét, lelkesen veregette vállon a sofõrt. A jármûvel egy megyei vezetõ is érkezett a faluba, aki megállt a helyiek elõtt, és fenn
hangon a következõket mondta:
- Ez lesz a maguk busza, elvtársak. Most még Szovátán dolgozik, de nemsokára a maguké lesz. Legyenek nagyon büszkék!
Az emberek körülállták a buszt, tapogatták, becézgették, a kisgyemekek pedig nyerítve vágtattak körbe-körbe a két testvérfalu szeme
fénye körül. Közben a hátsó sorokban néhányan már azon veszekedtek, hogy ki dolgozzon a kubikolásnál, és ki az építésnél. És hogy
egyáltalán ki mehessen oda a munkálatokhoz, mert a száznyolcvan emberre legfeljebb kilencven-száz hely jutott, s annak is egy részét lefoglalták a külsõ, valamivel gyakorlottabb román munkások. Aztán eljött a tavasz, 1988 tavasza, és a rügyezõ fák alá nem egy,
hanem két busz gördült be, a falubeliek nagy örömére. A Bözödújfalu utáni szomszéd völgybe szállították a munkásokat, s ott kezd-
ték ásni a gödröket a duzzasztózsilipek pilléreinek. Porosan, elgémberedett végtagokkal, de mégis boldogan érkeztek vissza esténként
a faluba a férfiak, s az asszonyok is szinte röpültek, amikor déltájban elemózsiát vittek uruknak. Mert gyalog sem volt olyan messze
a munkahelyük. Tisztességes napidíjat ígértek a férfiaknak, s õk elégedetten túrták a földet. Akkor még nem tudták, hogy egy fillért
sem látnak majd ebbõl a pénzbõl. Azt meg különösen nem hitték volna, hogy õk maguk döntenek majd úgy: nem veszik át a bérüket. Pedig így történt. Egy kora áprilisi reggelen a busz nem a megszokott völgybe vitte õket. A sofõr korábban, még a Bözödújfalut
körülölelõ katlanban lefékezett, és kinyitotta az ajtókat. A férfiak leszálltak, s érdeklõdve kérdezték, hogy mi történt? Azt hitték, elrom-
lott a busz. Nem beszéltek románul, a sofõr meg magyarul nem értett, így aztán ott álldogáltak egymás mellett, csendesen,
türelmesen. Bámulták a falujukat, ahol az asszonyok krumplit hámoztak, tehenet fejtek, végezték napi feladataikat. Egyszer csak va-
lahonnan ott termett a fõmérnök, és a falu bal oldalánál magasodó domb tövére mutatott.
- Elvtársak, ott kezdjenek ásni!
A férfiak egymásra néztek, aztán megrántották a vállukat, és nekiláttak. Délben megérkeztek a markológépek, és teljes erõbedobás-
sal nekiláttak a földmunkának. Már sötétedett, amikor az egyik markoló ráfordult a faluba vezetõ útra és dózerolni kezdte. A munkások
leejtették az ásókat. Egymást böködték, s hangosan mondták: - Nézzétek már mit csinálnak, eltakaríjják az utunkat, még a földekre is átmennek. Há' a Lajos gazdával megbeszélték, hogy ezt csinájják? Há'
ez az û szántója! Az újfalusiak is kijöttek a falu végére, onnan nézték a pusztítást.A fõmérnök azonban dühösen közeledett a munkások felé.
- Gyerünk, elvtársak, mit állnak ott?! Ássanak!
Az egyik férfi, nevezetesen Balázs Mátyás, Bözödújfalu legtehetõsebb cigánya megpödörte vastag, tömött bajuszát és a fõmérnökre
nézett.
- Nem így mondták azt nékünk, kérem - mondta -, itt valami tívedés lészen.
A fõmérnök hangja ellentmondást nem tûrve dörrent.
- Nincs itt semmiféle tévedés! Tervváltozás volt, kicsit nagyobb lesz a duzzasztó! Ássanak! Ám Balázséknak csak nem akaródzott kézbe venni az ásót.
- De hol lesz akko' a víz? - kérdezte a cigány.
- Arra befelé - bökött egy meghatározhatatlan irányba a fõmérnök.
- Ne akadályoskodjék az elvtárs, folytassa inkább a munkát!
A férfiak nagyot sóhajtottak, aztán a tenyerükbe köptek és nekiláttak az ásásnak. Csakhogy belül nyugtalanul dörömbölt a szívük, el
nem tudták képzelni, hogy hova engedik majd a falu szélén megfogott patakok vizét. Titokban gyûlést hívtak össze estére a bözödi
kocsmába, hogy megvitassák a dolgot, és el is jöttek mindahányan, kifürödve, friss ruhát váltva. Amikor az újfalusiak is megérkeztek, a
termelõszövetkezet egykori gépésze köré álltak, õ pedig emlékei alapján lerajzolta a hónapokkal azelõtt Viorelék által selyempapíron
kiszögezett tervet. Miközben a férfi az ábrákkal és számításokkal foglalatoskodott, háta mögött aggódva duruzsoltak a falubeliek, a gé-
pész azonban egyszerre csak letette a ceruzáját, s hosszan, mereven nézett az elõtte heverõ papírra. Aztán hirtelen felemelte a fejét, és így szólt:
- Emberek, ha itt, a domb aljában zsilip van, akkor csak kétfelé lehet tavat nyitni: fölsõ irányba az emelkedõn, vagy a falu felé. De hát
ugye egyik sem lehetséges, mert ferdén nem lehet tavat létesíteni, a másik oldalon meg ott a falu. Ekkor valaki közbekérdezett:
- És az nem lehet, hogy a falu helyin lesz a tó?
Társai mérgesen hurrogták le a károgót, a gépész azonban elfehéredett. Rémült arccal nézett a többiekre, és így szólt:
- El fogják süllyeszteni a falut.
Pisszenést sem lehetett hallani. Aztán kiáltozni kezdtek a jelen lévõk:
- Azt nem lehet!... Olyan nincs!... Azt nem tehetik!... Nem engedjük!...
Végül a gépész felállt, s leintette õket.
- Fogadjuk meg, hogy addig nem folytatjuk a munkát, amíg meg nem mondják, mit akarnak - szólt határozottan, s erre kezet is adtak
egymásnak. Másnap reggel elszánt arccal, szinte összekapaszkodva várták a buszokat, de nem jöttek értük a sofõrök. Fogták magukat,
és nekivágtak a dombnak. Amint a tetejére értek, megpillantották a tegnapi munkálatok színhelyét, ahol nem kettõ, hanem négy busz
állt, s arrább, a gödröket vadidegen munkások ásták tovább. Szalad ni kezdtek lefelé. Ahogy azonban a markológépek közelébe értek,
egyenruhás katonák állták útjukat, s jött a fõmérnök is, már messzirõl kiabálva.
- Elvtársak, maguk tegnap szabotálták a munkát! Kár volt, mert ez csak egy keresztzsilip, amolyan biztonsági dolog. De maguk itt
már nemkívánatos egyedek, úgyhogy jobb, ha visszamennek a falujukba!
A férfiak kelletlenül eloldalogtak. Fájt nekik, hogy elvették a munkájukat, de meg is nyugodtak, hogy megmaradnak a házaik. Egy
hónap múlva azonban ismét megjelent a plakátos kocsi, s újabb hirdetményt ragasztottak ki az oszlopokra. Viorel elvtárs szavai virítot-
tak a papírról. Örömmel értesítette a helybélieket, hogy a tervezettnél sokkal nagyobb kapacitású erõmû épül, s bár emiatt a bözöd-
újfaluiaknak valószínûleg el kell majd hagyniuk a települést, "rogyadozó viskóik helyett szép, kulturált garzonlakásokat kapnak a kö-
zeli St. Georgeu de Padure városában". Az emberek döbbenten állták körül az oszlopot. Egyikük odalépett, és határozott mozdulat-
tal letépte a hirdetményt. A párttitkár a faluház egyik irodájának ablakánál állt és látta. Nem szólt semmit. Õ is bajban volt. Felsõbb
utasításra a hangosbemondóba is be kellett volna olvastatnia románul és magyarul a plakát szövegét, de egyszerûen nem talált rá em-
bert. Végül õ maga ült a mikrofonhoz. Másnap megérkezett a listázó ember, és elkezdte összeírni, hogy ki hova költözik majd
Bözödújfaluról. A román állam harmincezer forintnyi lejt ítélt meg kártérítésként a földönfutókká lett embereknek, ebbõl kellett volna
új életet kezdeniük. Voltak, akik meg sem várták a házakból való kiköltözés hivatalos határidejét, hanem már hetekkel elõbb elhurcol-
kodtak a szatmárnémeti rokonokhoz vagy a máramarosi ismerõsökhöz. Mások csak egy-két kacatot hagytak a kertjük végében, és
azokért jöttek el a falu utolsó napján. Õk a szomszédos Bözödre települtek át. Mindössze huszonkilencen voltak, fõleg egyedülálló,
idõs emberek, akik a teherautókra vártak, hogy azok St. Georgeu de Paduréba költöztessék õket, a néhány hét alatt felhúzott készenléti
lakótelepre. Olyan is akadt, aki nem bírt elszakadni a szülõhelyétõl. Balázs Mátyás családjával együtt édesanyja faluvégi, egy kisebb
emelkedõn álló házacskájába húzódott, s ott rimánkodott az égiekhez, hogy a duzzasztó kíméletesen bánjon az épülettel. Közben egy-
más után nyitották meg a patakokhoz épített zsilipeket, és a víz elindult Bözödújfalu felé.
Másnap, amikor az emberek visszatértek, hogy elszállítsák kertjük végébõl a maradék bútorokat, elszörnyedve látták, hogy a felduz-
zasztott tó körülfogta a falut, és percrõl percre közelebb ér a házakhoz. Mire az utolsó kacatokat is a kocsikra pakolták, a pincékben már
térdig állt a víz. Kisétáltak az emberek a falu szélére, és hosszan bámulták a házakat. Balázs Mátyás néhány társával együtt leült a
domboldalban. Végig akarta nézni, ahogy elárasztják Bözödújfalut. A többiek nagyot sóhajtva kászálódni kezdtek. Felszálltak a szekerekre és intettek a kocsisnak, hogy indulhat. Nem búcsúzkodtak egymástól, nem szorongatták hosszan egymás kezét, csak biccentettek, vagy még azt sem. Nem hitték el, felfogni sem tudták, hogy soha többé nem látják egymást. Néhányuk vissza is látogatott egy hét múlva, akkor már a házak többségét embermagasságban ellepte a víz. Azért a dombocskára épített templomban megtartották az istentiszteletet, és utána még nagyon sokáig, heteken keresztül ott imádkoztak, amíg csak lehetetlenné nem vált bemenni a Mindenható házába. Akkor a tó partján, a közeli tisztáson hallgatták a hívek papuk vigaszait. Mára azonban végleg kifáradt a közösségi láz, a napi gondok, az újba való beilleszkedés felõrölte az emberek erejét. Nem volt hát temetés. Nem volt gyász. Nem voltak virágok. Csak néma csönd volt, suttogás és félelem. És persze sok-sok könny. Amikor az utolsó szó is elhangzik, néma csend üli meg a kocsmát. Csak a kályha felõl hallatszik sercegés, s a csapos asszony törölgeti a szemét szipogva. Aztán a marcona külsejû meghúzza a kupáját, megtörli kézfejével a száját, és azt mondja:
- Mit tudtunk vón csinálni? Korhelykedtünk, hogy felejtsünk. Lássa most is, ihol ni, itt a csupor... de menjenek, kérjék el a múzeum
kulcsát az Annuskától, ottan sokkal többet meg lehet tudni a faluról. Menjenek, nézzék meg maguk, s lássák a saját szemükkel, hogy vót az egísz, hogyan csináltak belõlünk földönfutót. Annuska középkorú asszony. Amikor beszélni kezd, szája elé te
szi a kezét szemérmesen. Nincs foga, azt mondja, most csinálják St. Georgeun. Odaadja a kulcsot, de nem szeretne velünk jönni. A
múzeum ablakából a duzzasztóra látni, s mivel õ is Bözödújfaluról való, nehezen viseli a látványt. Tíz év után is. Aztán addig kérle-
lem, amíg kötélnek áll. Majd elhúzzuk a függönyt, ígérem. Szomorkásan elmosolyodik, aztán ijedten szája elé kapja a kezét. Ölé-
be veszi a kisfiát, és elindulunk a falu vége felé. útközben az asszony a gyerekkoráról mesél. Anyjáról, aki fehér kötényében
sürgött-forgott a forró kemence körül, míg a frissen sült kalács illata egészen ellepte a tiszta, barátságos kis házat. Meg apjáról, aki
disznóöléskor a világ minden pénzéért sem engedte volna ki kezébõl a végzetes döfést ejtõ böllérkést, sem a hurka és a többi fi-
nomság füstölését, fûszerezését. Csak a takarítást, a mosogatást bízta az asszonyokra, no és az akkor még tipegõ Annuskára. Aztán
az éjszakára emlékezik, amelyen a frissen esett hó világított a markológépeknek. És ahogy közeledünk a múzeumhoz, egyre keve-
sebbet pillant föl. Nézi az utat maga elõtt, szorítja magához a kisfiát. Az épülethez érve zsebébe nyúl, elõhalássza a kulcsot és
kinyitja az ajtót. Az emlékházat egy újfaluról elszármazott gazdag ausztrál vállalkozó építtette, a belsõ helységben a falakon fotók,
emlékek. A felvételek két héttel az elárasztás elõtt készültek, többségükön a falubeliek láthatók. Szomorú tekintettel állnak házaik
mellett, az asszonyokon fekete ruha, a férfiak mélyen a szemükbe húzott kalapban. Oldalt a falu szimbóluma, egy kõsas áll a sarok-
ban, fölötte képek szõlõkrõl, templomokról, lugasokról. Az ajtó mellett egy tábla, Fõ utca, olvasom rajta. Mellette egy másik,
azon ez áll: Bezid Noi. Az asszony nehéz szívvel néz körül, aztán lassan, nyugtalanul az ablakhoz megy és félrehúzza a rongyos füg-
gönyt. Nézi a tavat hosszan, vágyakozva. A kisfiú közben a szoba közepén, a padlón ülve babrál csöndesen játékaival, majd anyjá-
ra pillant és fejét lehorgasztva duzzogni kezd magában. Egyszer csak Annuska felkiált, hangjának éles és panaszos fájdalma szinte
csattan, mint ostor a bõrön.
- Ott csúszkálnak!
Eleinte nem is értem, mit akar, aztán odalépek mellé, és az ablakon kinézve látom, hogy vastag kabátos gyermekek sikongatva kor-
csolyáznak a tavon, kipirulva a jégbõl kiálló kémények közötti kergetõzéstõl. Vállát átkarolva elvonom az ablaktól az egyetlen szempil-
lantás alatt összetört asszonyt, aki lehajtott fejjel sír. Közben mozog a szája. Néha elveszi kezét fölüle, ilyenkor hallom, hogy imádkozik. A költöztetés után lángoló vallásosság uralkodott el rajta, mint a legtöbb Bözödre került újfalusin. Nap mint nap Istenhez rimánkodnak, adná vissza nekik a régi életüket. Reménytelen fohász, maguk is tudják, de valamiben hinni kell. Hogy is lehetne másképp elviselni ezt a szörnyû tragédiát?
Néhány perc múlva elbúcsúzunk, és ereszkedni kezdünk a tó melletti domboldalon. Összekapaszkodva, óvatosan közelítjük meg a vi-
zet, s a szélére érve sípcsontig süllyedünk a sárban. Rálépünk a jégre, lassan csúszkálva haladunk, látjuk, itt-ott lucskos, olvadt a jég.
Távolabb öt-hat ember guggol egy lék mellett, horgásznak. Közelebb, tõlünk vagy kétszáz méterre magányos, nagybajuszú, ötven év
körüli cigányember veti be kezdetleges pecabotját a vízbe, mellette fûrész, s néhány még fickándozó sneci.
- Odamehetünk magához? - kiáltom. Bólint. Amikor odaérünk, fölegyenesedik a lék mellõl.
- Kevés a kapás? - kérdezem.
- Nem az vón a baj, jó uram - gördül ízesen a magyar nyelv az ajkai közül -, kicsorbút a fûrész a lékelés közben.
- Tudja, mi van itt a jég alatt?
- Honne tunnám, újfalusi vagyok magam is!
- Itt élt?
- Itt biza!
- És mi volt a munkája?
- A tsz-ben dógoztam. Egy iddogálás alatt eltüntették azt is, a falut is. E maradt a helyin.
- Szóval nem is látta, mi történt.
- Mondtam vót, elmenék innét, no, hát borolgatni kicsit, oszt mire megtérék, e fogad. De tudtuk mi azt már jó réggel azelõtt.
- Mit lehet itt most csinálni?
- Pecázni.
- Pecázni?
- Hát. Annyi mindég kigyün, ho' jóllakjak.
- Család?
- Elhagytak. Nem szerették, ho' inni kezdtem.
- Szóval pecázik.
- Hát. S megsütöm a halat odahaza a kályhán. Jóízû.
- Engedély nem kell hozzá? Úgy értem, a pecázáshoz.
- Kéne.
- És?
- Azt mondom, senki fia nem tilthassa meg Gerebenes Istvánnak, hogy a saját kertjiben horgásszon!
Nézem a férfit, komolyan beszél. Elárasztották a faluját, elvesztette a munkáját, joga van hozzá, hogy így jusson élelemhez. És újra
bedobja a csalit.
- Mije van magának a jég alatt? - kérdezem.
- Asszongya: ahol maga áll, ni, ott van a kerekes kutam. Arrább kicsit a fészer, meg az ól. A tyúkok belefúltak a vízbe, nem tudtam
üket menteni. Nem vót hova. Aztán körüle a háromszobás ház, nagy tornáccal. Mikó ladikkal gyüvök, s tiszta a víz, s nem is nagyon ma-
gasodik, csak lenyúlok, s megérintem a búbos kemence tetejit. Olyanko' nagyon hasogat a szívem. Meg ha néha fölúszik alulró' egy
tulipántos láda.
- A többi horgászt ismeri?
- Nem én. Nem tárgyalunk. De a gyerekek, akik csúsznak, gyüttmentek. Magyar ember nem szórakozik a tón. Én se gyönnék, de
íhezem. Meg is vetnek engem a faluba', hogy itt pecázom, de hát nekem ez a reggelim, az ebédem, még a vacsorám is. Oszt ráadásul
hideg van, s a halak se harapnak ilyenko'. A tó szélén roskadozó házak állnak, szemben velük, a túlparton néhány új építésû nyaraló fehérlik a fák közé szorítva. A városiak megkedvelték az elmúlt években a tavacskát, s az sem zavarja õket, hogy ha beúsznak a közepe felé, s a mélybe néznek, néha egy dívány, egy budiülõke, vagy egy málladozó éléskamra bámul vissza rájuk. Van
azonban, aki nem kikapcsolódásból választotta a tavat. Balázs Mátyás, aki elõször szállt szembe a fõmérnökkel, amikor a
falu határában kellett ásni, gazdag ember volt, mint már írtam, amolyan úri cigány. Két háza állt Bözödújfalu közepén, s hatalmas
földjei húzódtak a település körül. Ma anyja faluszéli viskójában lakik asszonyával, meg nyolc purdéjával.
Mikor befordulunk a ház elé, látjuk, hogy távolabb a gereblyéjére támaszkodva áll egy kövérkés férfi, és nézi udvara végében a vizet.
A felesége elénk jön.
- Nagy nyomorúság ez, lelkem, nagy nyomorúság - kántálja halkan. - Megöli a szívet!
Miközben az urához vezet, megfogja a karomat:
- Csak legyen vele kíméletes, beteg ember.
A férfi, amikor meglát minket, elhajítja a gereblyét, kezet nyújt,
majd kihoz az alacsony mennyezetû házból két hokedlit, és leül velünk az udvaron egy asztal köré. Hátrébb húzódom, onnan figye-
lem, ahogy ültében hatalmas testével az asztallapra nehezedik. Püffedt pocakja erõsen kidagad az öve fölött. Elejt néhány mondatot,
aztán pillanatokig lehunyt szemmel bóbiskol. Így mesél, meg-megakadva, miközben valahol a közeli bozótban egy kóbor macska nyá-
vog hangosan és szakadatlanul.
- Itt születtem, itt születtek apámék, nagyapámék is, nem hozza alélek, hogy elmenjünk - mondja. - Nem hagyhassuk a múltunkat.
A családi emléket. Disznaim, tehénkéim is itten vannak, rokon se messze innét. Néha egybegyövünk, meséljük a régi dógokat. Tudja,
hogy van az nálunk, cigányoknál: összetart a família. Akkor is így vót már, mindahányan az udvaromon falatoztunk. Most is ott a kerti asztal a víz alatt. Megdörzsöli az orrát, facsarja a bánat.
- Ez az anyám háza. Õ belehalt a fájdalomba az elárasztás után. Föltemettük a dombra, oda nem ér el a víz. Jönnek ide halottak nap-
ján a régiek, jajveszíkelnek, eszeveszett ordibálás tud itt lenni. Dobálják a rózsát a vízbe. Dobálni azt lehet, de gyertyát nem gyújthatnak benne. Anyámnak gyertyát gyújtunk. Kétszer. Egyszer novemberben, halottak napján, egyszer meg áprilisban. Akkor árasztották el a falut. Zsebébe nyúl, gyógyszeres dobozkát vesz elõ.
- Megrokkantam - magyarázza -, epilepsziás nyomorúság lettem.
Egy roham után bévittek a kórházba. Amikor kiengedtek, s alacsonyan állt a víz, bémentem a templomba. Kihoztam a zongorát, itten
áll most, lássa, a fészer mellett.
Feltápászkodik, odalép a hangszerhez. Fölemeli a tetejét, s ütögetni kezdi a néma billentyûket.
- Pedig milyen szípen tudott az szólni!
Megkérdezzük, merre lehet bemenni a templomhoz. Ránk néz, kifüttyenti az egyik kölyköt.
- Majd a Lacika segít maguknak, az ismeri a járást.
Aztán lecsukja a zongora tetejét, és a jégbe ékelõdõ templomra néz.
- Minket, újfalusiakat nem csókolt meg az Isten!
Lacika magabiztosan lépked elõttünk, persze a jég, amely õt elbírja, alattunk többnyire recseg-ropog. Egy olvadtabb résznél a techni-
kus alatt be is szakad, de szerencsére ki tudjuk segíteni a sekély vízbõl. A templomhoz érve belépünk az egykori fõbejáraton. Szemben,
az oltár fölött azonnal szemünkbe ötlik a felirat: "Isten a mi békességünk!" Mellettünk két oldalt jégbe fagyott padsorok futnak a szószék felé. Kifordulok.

St. Georgeu de Padure. Nyolcezres városka. A belsõ házak csinosak, a Bodega nevû kocsmánál azonban már a tejszerû köd ellenére is látszanak a paneltömbök. Öt szürke blokk, falai között a betelepített Bákó megyei sokgyerekes román cigánycsaládokkal és a né-
hány még élõ bözödújfalui öreggel. Kátyúba ragadva forog a tv2 autójának kereke, mindenütt bokáig érõ sár. Kiszállunk, gumicsiz-
mánk sarkát a talajba vágva nekifeszülünk hátulról, és toljuk a kocsit. Végül néhány méter után, két egymás mellé fektetett gerendá-
ra érve kifulladva engedjük el a csomagtartót, miközben tucatnyi gyermek szalad a szélvédõhöz, s kezdi törölgetni mocskos kabátuj-
jával az üveget. A technikus kolléga káromkodik, rágógumi után kutat a kesztyûtartóban. Késõbb elindulunk a panelek felé, s meg-
lepve látjuk, hogy mindegyik bejárat mellett mintegy három négyzetméteres kertecskét alakítottak ki. A drótkerítések mögött persze
elfonnyadt, elszáradt növények. Nem csoda, mindent elönt a fekete sár. A házakkal szemben tyúkólak, bennük néhány megtépázott
szárnyas, sõt, oldalt az egyikben egy aprócska disznó. Szerencsétlen fordulni nem tud, hisz épphogy befér a két fal közé. Csak áll ott
mozdulatlanul, befelé bámulva. A rekeszeket a magyaroknak csinálták, hogy legyen hol tartaniuk jószágaikat. Nehéz is tömbházakba
szoktatni embereket, akik életük nagy részét háromszobás, kétpincés, nagy kertes házakban élték le. S hozzá még egy ilyen hihetet-
lenül szegény, embertelen gettóba hozni õket! Töpörödött nénike lép ki az elsõ panelház funérlemezbõl vágott ajtaján. Fején kendõ,
karján kosárka. A közeli boltba tipeg, ahol napok óta csak cukrot és csokoládét lehet kapni. Megszólítom. Szolgálatkészen megáll. Lupuj
Annáról kérdezem, õ volt Bözödújfalun a fejõasszonyok vezetõje. A nénike bólint. Lupuj Anna a húga. Bekísér minket az épületbe.
A köd beszivárog a falak közé, poshadt víz szaga üli meg az elõteret. Az üvegek kitörve, a "Társalgó" fölött, ami két szék meg egy
korhadt asztal a szeméttároló helyén, kiégett villanykörte himbálózik. A félhomályban a nénikét segítve botorkálunk fölfelé a lépcsõn,
a fordulóban azonban mintha ököllel csapnának az arcunkba, visszatántorodunk a rothadás olajos bûzétõl. Egy halom döglött
patkány hever a sarokban, valaki mérget szórhatott ki a linóleumra, vagy egyszerûen csak megfagytak. Továbbmegyünk. Az elsõ emele-
ti folyosón a nénike megáll egy tulipános láda mellett, és bekopog egy ajtón. Ugyanolyan madárcsontú asszony nyit ajtót, mint kísé-
rõnk, talán csak az arca tûnik borongósabbnak valamivel, ahogy bemutatkozás közben fürkészem. Anna néni hetvenéves. Egykor sok
állatot tartott. Aztán jöttek, és fölrakták egy teherautóra. Azt sem tudta, hová viszik. Szégyellõsen vezet be a huszonnyolc négyzetmé-
terébe, de a falusi büszkeség erõsen dolgozik benne: egyenes háttal, határozottan mutatja körbe a penésztõl himbálódzó vakolatú,
víz, kád és zuhanyzó nélküli fürdõszobát, a sötét elõszobácskát, ahol félig a szobába lógva ott a pad, amelyen évtizedeken át ült a falu-
si háza elõtt, s a dohos "nappalit", ahova csak egyenként tudunk belépni, annyira kicsi. Nézem a nénikét, különös teremtmény. Látszat-
ra kitartó, kemény, szívós, mozgékony és elpusztíthatatlan, de a hangja és a tekintete azt sugallja, hogy lelkét hatalmában tartja az
embert felõrlõ évszakok lassú folyama, s persze emlékei egy sokkalta boldogabb korról.
- Foglaljék helyet - biztat, de nemigen van hová. Hacsak nem a robosztus, dunyhával fedett ágyra. A falon Jézus, nem sokkal arrább
ódon ingaóra. Kétóránként egy régi keringõt játszik, segítve az édes szendergést. Persze nem a helyén, hiszen készítõje egy tágas, polgári ház tisztaszobájának kanapéja fölé képzelte el ezt a kedves szerkentyût, és nem ebbe a dohos, hideg és alacsony mennyezetû panelkriptába. Anna néni, látva hogy nem tudunk leülni, enyhe pírral az arcán tördelni kezdi a kezét.
- Jaj, drágám, nagy szomorúság ez nékünk - mondja. - Hadd adjak legalább egy kis abált szalonnát, jó ízû, fogadja el mán!
Bólintok. Közben Anna néni nõvére orvosi papírokat szed elõ a kredenc egyik fiókjából.
- újfalun is egymás mellett laktunk, itt is közel van énhozzám a helye, sokat vagyunk együtt, mindent ismer - magyarázza vendég-
látónk nõvére otthonosságát. Kezembe nyomják a papírokat. Az adatok szerint mindkét néni súlyos epilepsziás. Anna úgy mondja, azon
a napon kezdõdött a betegsége, amikor el kellett költözniük.
- Összeestem, egyszer a pincében, egyszer pedig a teherautón - emlékezik sápadtan. - Vittek minket, egyre messzebb, én meg csak
néztem a házacskánkat, a kertünket, kis fészkünket öregségünkre, ahol elbújhattunk vón a világ zajától. S akkor aztán elájultam, úgy
tartottak meg lógva, mint egy csuhébabát. Akkor gyászoltam én el mindenemet. Életemet, boldogságomat. Különös kifejezés tükrözõdik a néni megdermedt, fehér arcáról. Élete legrettenetesebb óráiról mesél. Habozva, kelletlenül pillantok az operatõrre, de forog a felvétel, nincs megállás. Ez a munkánk.
- Huszonkilencen gyöttünk ide. Öten öngyilkosok lettek. Korábban sohasem vótak öngyilkosok az újfalusiak között. Feri bácsi szíven
szúrta magát. Csúnya halál. Négyen agyvérzést kaptak, csak úgy magukba', a bánatba'. Néhányan súlyos alkoholbetegek. Nem tudják
megszokni, soha az életbe'. Én se. Már tizenegyedik esztendeje itten vagyok, de sohase szokom meg.
- Annyira rossz?
- Annyira.
Nõvére az ajtófélfának támaszkodik. Nem szól, csak a könnyei potyognak. Mire a beszélgetés végére érünk, eltûnik. Soha többé
nem látjuk. Szeretnék adni valamit Anna néninek, de már minden ajándékot szétosztogattunk. Végül a pénztárcámért nyúlok. Ezer forint egy havi nyugdíjának felel meg. A néni szeme könnybe lábad. Nem akarja elfogadni. Az elsõ alkalom, hogy meghatódottnak látom. Hálálkodik, aztán elkísér bennünket Csutor Júliához. Egy asszonyhoz, akinek belehalt a férje a költözésbe. Julika néni a másodikon kapott szállást, itt már kevesebb a lakható lakás, egy emelettel följebb pedig már egyáltalán nem élnek emberek. Nincsenek falak, kirohadtak. A mennyezet is lyukacsos, beesik a hó, az esõ, befúj a szél. Ott tanyáznak az élõsködõk, csótányok nyüzsgik körül a patkányjáratokat.
- Julikám, Julikám! - lelkendezik kísérõnk, amikor meglátja, hogy egy idõs asszony cipekedik fölfelé a lépcsõn. -Jöjj no, hát derék ma-
gyar emberek tértek be hozzánk!
A tömzsi, alacsony Julika hetvennégy éves. Mindennap vödörben cipeli föl a vizet. Ebben a blokkban ugyanis pontosan öt éve nincsen
vezetékes víz.
- Isten hozta magukat - törli meg kezét a kötényében -, oszt mi járatban errefelé?
A lakás ugyanolyan, mint egy emelettel lejjebb Anna nénié. De itt másfajta kép függ a falon. Alacsony ember öleli át feleségét, körü-
löttük csomagok. Csutorék búcsúznak a falujuktól. Láttam már a képet Bözödön, a múzeumban.
- Áldott jó ember volt az uram, traktoros - mondja Julika -, mindenki szerette a faluban. Soha nem tudta megemészteni, hogy õ is
aláírta azt a papírt ott, a faluházban, hogy akarja a duzzasztót. "Dolgoztam a falum temetésén", mindig ezt mondta. Aztán mikor fülébe
jutott, hogy jön felénk a víz, tiltakozott. Másnap gyütt a zsandaméria, elvitték Szovátára. Csúnyán megverték. Négy napig ütöt-
ték. Aztán hazaengedték. Már nem ágált. Beletörõdött. Anna néni merít neki a vízbõl, Julika kortyol, közben zsebkendõvel szárítgatja könnyeit.
- Amikor beléptünk ide, rám nézett - folytatja.
- Anya, mondta,hogyan fogunk tudni mi itt élni? Nem tudtam mit felelni. Letette a csomagokat a kezébõl, leült a szoba közepire, és elkezdett sírni. Mégén tartottam benne a lelket, fehérnép. Röviddel késõbb azután láttam, jön haza pityókásan. Soha nem ivott, azt hittem, elmúlik. Láttam, dülöngél, azt hittem, elmúlik. Jött haza részegen, azt hittem, elmúlik. Kérdeztem, miért csinálod? Sohasem ittál, drága. Szívet fájdítóan üvöltötte: Miért? Kérded, miért? Mert mi, Csutorok, oda születtünk,évszázadok óta, Újfalura! Mit csinálok én itt a betonban? Azzal fogta apiszkavasat, és kidobta vele az ablaküveget. Összeesett, felültettem az ágyra. Hívtam az orvost, azt is elkergette. Egy hét múlva nem találtam itthon. Elindult gyalog Bözöd felé. Félúton felakasztotta magát. Hagyott egy írást, az volt benne: Elmentem haza, ha megtalálsz, temess el. Ott! Julika megint iszik, aztán nagyot sóhajt.
- Szaladtam utána. Egyszer csak láttam, hogy emberek állnak körbe valamit. Odaértem, õ volt az. Már levágták a fáról, nyugodt volt
az ábrázatja. Csak egy vékonyka vércsík szaladt ki a száján, végigszántva az orcáját. Hát vittem eltemetni Újfaluhoz. De nem volt már
temetõ, ellepte a víz. Föntre meg nem engedték a szervek. Idehoztam, Szentgyörgyre. Fiatalemberek kis pénzért kivitték a régi lócán-
kat a sírjához. Látja, azt ami a képen van, a házunk elõtt. Arra ülök most, ha beszélgetünk. Ha emlékezünk az egyszervolt dolgokra.
Szép virágot is vinnék neki, de nincs rá pénzem. A kiskertbõl meg, tudja, itt a ház elõtt, kilopkodják, mielõtt nyílna. Így aztán szedek
néhány szálat a mezõn. Biztosan annak is örül. A kilencvenkét esztendõs Lupuj Dénest a falubelijeitõl távolabb, a legutolsó blokkba költöztették. A házban rajta kívül csak sokgyermekes román cigánycsaládok élnek, akikkel az idõs magyar bácsi még beszélni sem tud. Anna néni kísér át a nagybátyjához. Cuppog a sárban vászoncipõjével, de naponta egyszer mindig átnéz a legidõsebb újfalusihoz. Sötétedik. A házak tövénél akadozva folydogál a szennyvíz, körülöttünk kóbor kutyák és macskák dideregnek. Távolabb román gyermekek fociznak egy sártól elnehezült harisnyagombolyaggal. Anna néni hangosan kopogtat nagybátyja elsõ emeleti ajtaján. Hallom, hogy valaki mezítláb csoszogva közeledik, aztán továbbhalad. Kísérõnk újra próbálkozik, ezúttal sokkal hangosabban.
- Nagyot hall - magyarázza a néni.
Végre felnyílik az ajtó. Ritkás hajú bácsika tipeg elénk. Nem szól, nem kérdez, betessékel. Fölkapcsolja a villanyt, a pucér körte fénye zsúfolt szobácskát világít be. A foltos terítõvel takart dívány melletti asztalkán Biblia. A falon egy fénykép Bözödújfaluról, s a körülötte már kíméletlenül terjeszkedõ tóról. Mellette egy másik felvétel, alatta írás: Lupuj József és családja, 1911.Bözödújfalu, Magyar Királyi Fényképészde, Marosvásárhely. Ordít a Kossuth rádió, épp a Ki nyer ma? megy, Czigány Györggyel. Dénes bácsi megsimogatja a készüléket.
- Magyar szó! - dúdolja cimborasággal. Öt évvel ezelõtt húszezerlejre büntették, mert kacsákat tartott a szobájában. Most ül a kályha
mellett, kucsmában, bekecsben, ölében a rádióval, és próbálja megérteni a kérdéseimet.
- Nincs melege? - kiabálom.
- Nincs. jó így, csak semmi nem az enyém. Esténként, amikor álomba bódulok, mindig ott járok az én drága falumba'.
- Most is visszaköltözne?
- Most is. Ha holnap meghalnék, az se volna baj, de otthon!
Bámulom a képet a falon a településrõl, amelynek elsüllyesztésénél még arra sem vették az energiát az illetékesek, hogy legalább lerombolják a házakat, úgy ahogy volt, ráengedték a vizet. Sercen egyet a villanykörte, s néhány fuldokló pislákolás után elalszik a fény.
Nincs is másik, Anna néni gyertya után néz a konyhában. Dénes bácsi mozdulatlanul ül, feje kissé leereszkedik, szundítani kezd. Kollé-
gáim csendben álldogálnak, így várjuk vissza sötétben az asszonyt.Kintrõl bekukucskál a Hold. Nagy, sápadt korongja megvilágítja a fa-
lon függõ fotón a tavat, és az emelkedõ vízben fuldokló házakat.
A történet írása óta szerintem lassan újabb 10 év telt el. A víztározó környékén rengeteg nyaraló létesült. Először amikor a tározó széléhez értünk azt hittem rossz helyen járunk, mert inkább hasonlított a táj a Balatonra, mint sem egy szomorú végkimenetelű falu emlékhelyére. De amint az emberekkel szóba elegyedtünk ordító fájdalom tört ki most is belőlük mintha tegnap történt volna, hogy földönfutóvá tették az ottlakókat. iconcry

Válasz küldése

Vissza: “Off Topic”